7.fejezet

   Mint egy idióta úgy vigyorogtam, ahogy visszamentem barátaimhoz, akik teljesen értetlenül néztek engem. Pontosan tudták, hogy ki nem állhatom Jongin-t, hiszen tegnap nem kesztyűs kézzel bánt velem, mi több, még meg is lőtt, szóval semmi okom nincs arra, hogy boldog legyek a közelébe, kivéve ma. Ma tényleg megmutatta azt az oldalát, amiről nem is tudtam, hogy benne is megvan, de mikor elhagyta az a szó a száját, tudtam, hogy komolyan gondolta és teljesíteni fogja kérésemet. Sosem gondoltam, hogy ennyire hálás leszek valaha valakinek, de Jongin elérte nálam, hogy azon gondolkodjanak agytekervényeim, hogy miként is tudnám megköszönni azt, amit értem, jobban mondva egy barátomért tesz. Jongin egy hatalmas kérdőjel volt a szememben, és tudtam, hogy felmérések után is még több kérdés fog megfogalmazódni bennem. Még mindig undorodtam tőle, hiszen tegnap megerőszakolt és meglőtt, de amilyen arcát ma megmutatta nekem, elgondolkoztatott, hogy lehet nem is olyan rossz ember ő, csak... rosszul mutatja ki az érzelmeit. Csupa rejtély volt.
   Ahogy Jongdae mögé álltam és vállaira tettem a kezemet, mosolyomat eltüntettem, mert nem akartam, hogy akik a teremben tartózkodtak kérdezősködjenek vagy éppen elméleteket szőjenek, mi is történt az elmúlt öt percben. Semmi kedvem nem volt hallgatni, hogy én volt a Vezető picike fiacskájának kedvence, mert rohadtul nem erről volt szó, de tudtam, hogy mindenki erre gondolt, hiszen nem hívat el csak úgy egy fontos személy, egy ilyen jelentéktelen embert, mint én. De úgyis fognak menni a pletykák, melyeket nem lehet megakadályozni, de engem egyáltalán nem érdekeltek. Higgyenek csak azt, amit akarnak, én aztán nem fogom az orrukra kötni, hogy mi is történt pontosan, mivel semmi közük nem volt hozzá.
   - Amint vége lesz ennek az egésznek - hajoltam kis barátom füléhez és éreztem, hogy egyáltalán nem számított rám, így ijedten ugrott egyet. - Ne ijedezz ennyire! Még a végén azt hiszi mindenki, hogy bántalak - mosolyogtam és összeborzoltam haját. - Ahogy felérünk a szobánkba, fogsz egy papírt és ceruzát, és írsz egy gyönyörűséges levelet hyung-nak, én pedig kézbesítem neki - vigyorogtam és még nagyobb lett vigyorom, amikor megpillantottam Jongdae döbbent arcát.
   - Írhatok hyung-nak? - kérdezte hatalmas szemekkel, mire csak bólintottam egyet és a lehető legboldogabb arcát látva ugrott a nyakamba. - Köszönöm Sehun! - ölelt szorosan, én pedig nem győztem tartani, mert majdnem a földre döntötte a lendületével és az sem segített, hogy levegőhöz nem jutottam ölelésében.
   - Csak egyetlen kikötés van az egészben - engedtem el és húzódtam el tőle kissé.
   - Mi az? Bármit megteszek, csak hogy írhassak hyung-nak - mondta hatalmas csillogó szemekkel.
   - Nem írhatsz arról, hogy mi történt velem és, hogy mit csinálunk itt. Nem szeretném, ha anyáék tudnának arról, hogy mi történt velem az első nap. Írhatsz arról, hogyan is érzed magad, csak azt nem, ami itt folyik. Ennyi kikötés van csak.
   - Persze-persze - bólogatott hevesen. - Nem fogok semmi ilyesmit írni hyung-nak.
   - Köszönöm - mosolyogtam rá. - És...

   - Akkor most megkérnék mindenkit, hogy fáradjon a következő felmérés helyszínére - hangzott az utasítás, amit az egyik tiszt közölt velünk, így Dae-val az oldalamon indultam meg a szellemi felkészültségre. Fél szememet, a boldogságtól túltengett kicsi barátomon tartottam, akinek akkora vigyor nőtt az arcán, amit még sosem láttam. A másik szememet bátyámon tartottam, aki magas barátunk oldalán sétált csupán néhány lépésnyire tőlünk és barátokhoz méltó kommunikációt folytattak egymással. Látható volt rajtuk, hogy már túltették magukat a reggel történteken és újra lehettek Baekhyun és Chanyeol.

   Az ember talán akkor volt igazán boldog, amikor a szerettein látta, hogy mosolyognak, a szívük tele volt melegséggel, az egybefonódott ujjakat és azt a tekintetet, ami csak két olyan ember között jöhetett létre, kiket egymásnak teremtett az ég. Én így gondoltam, hogy az én boldogságom akkor teljes, ha minden szerettem boldog, mert akkor úgy éreztem, hogy másra nincs is szükségem, csak az ő csodálatos mosolyukra. Bátyám és barátunk, tökéletes párt alkot, csupán meg kell tenniük azt a lépést, amire eléggé régóta várunk és várnak ők is, csak a megfelelő időt nem találják meg soha, vagy annyira bénák voltak, hogy végigszerencsétlenkedik az életüket, mire valamelyikük végre kinyögi azt a bizonyos szót. Nem értettem a szerelemhez, sosem volt kapcsolatom, senkivel, de abban biztos voltam, hogy én nem fogom így elcseszni az életemet, mint ők, mert akkor magamat ostoroznám a későbbiekben, ha nem sikerülne végül. Baekhyun mindig is piszkált azzal, hogy valljam be annak a személynek az érzéseimet, mivel ő is ugyan úgy érzett, mint én, de én ebben nem voltam olyan biztos, mert nem mutatott semmilyen érdeklődést irántam, így még csak azt sem tudtam eldönteni, hogy tényleg barátok voltunk. De azok után, ami tegnap történt - mielőtt még meglőtt volna Jongin -, azóta úgy érzem, hogy lehet valami közöttünk. Nem tudom, hogy megtegyem-e vagy se, mindegyik mellett vannak érvek és ellenérvek, és eléggé egyforma hosszúságú mindkét oszlopom. Bonyolult a szerelem, de talán jobb, ha nem ezen gondolkodom, mert akkor sosem fog vége lenni ennek a napnak és még csak reggel nyolc óra volt.
   Lassan megérkeztünk abba a részlegbe, ahol a szellemi felkészültségünket mérték fel. Nem tudtam, hogy mit is fognak velünk csinálni, így kicsit belestem a térbe, ahol éppen valakin végezték a feladatot. Egy székben ült, a mellkasán kis tappancsok - mint mikor az ember a kórházban van, és az életfunkcióit mérik -, a fején is pár, amik egy monitorhoz kapcsolódtak, ahol a szívverése mutatkozott ki, a pulzusával együtt. Volt még egy monitor, ami kissé nagyobb volt, mint a másik, de ott homályos, elmosódott pillanatképeket, vagy éppen kép töredékeket láthattunk. Homlokomat ráncolva próbáltam kivenni a képeket, hátha megértem mi is ez az egész, de mikor azt láttam, hogy egy pillanat múlva minden elsötétül és a fiú, aki eddig - mint megtudtam - altatott állapotban volt, kinyitotta szemeit és társaihoz ment. Teljesen zavaros volt ez az egész felkészítés és feladatok.
   - Egyesével fog zajlani a feladat - szólalt meg az egyik tiszt, aki a gép mellett állt. - Mindenki körülbelül három-négy percig lesz altatott állapotban, amíg különböző szituációkat fognak átélni, mi pedig lejegyezzük, miként is reagálnak rá. Az adatok alapján fogjuk eldönteni, hogy holnaptól ki milyen posztban fog felkészülni és mik azok a feladatok melyekben kimagaslóan teljesít, vagy éppen gyenge. Ez nem egy haláltábor, hanem kiképző hely, ahol biztosítunk Önöknek egy felkészülést és megedződést. Mindenkinek eredményes perceket kívánunk - fejezte be mondandóját és fel is olvasta az első nevet, hogy kit is szeretnének a székbe kérni. Szerencsére egyikünk neve sem volt, így megfigyelhettük, mi is fog történni velünk majd.
   Megvártuk, hogy az illető a székben helyet foglaljon, majd a mellkasára helyezték a tappancsokat és a fejére. Egy maszkot helyeztek a szája és orra elé, majd az illető egy-két perc múlva már aludt is és lassan megjelentek a képernyőn az első képek. Egy lányt láttunk, aki az iskolánkba járt, csupán egy évvel volt fiatalabb nálunk, de úgy tűnt ő és a fiú együtt voltak. Egy réten sétált maga után húzva a fiút - talán egy emlékfoszlány lehetett. Csak sétáltak és mosolyogtak, míg végül el nem tűnt a lány, a rét is megszűnt, helyette egy fegyvert szorongatott egy pincehelyiségben, melyet a lányra szegezett. Halk hangot lehetett hallani, amint azt mondta neki valaki, hogy lője le, ő pedig remegő kézzel, de megetette. A lövés hangjára mindenki összerándult, én pedig éreztem, ahogy a golyó belém fúródott. A sebemre helyeztem a kezemet és elnyomtam a torkomban keletkezett gombócot. A kép hirtelen ugrott egyet és most egy folyosón sétált, ami eléggé ismerős volt számomra, de nem tudtam honnan. A plafonon lévő lámpák néha elaludtak, néha égtek, ezzel teljesen összezavarva a látásunkat, míg végül egy ajtóhoz ért, amit kinyitott. A szobában nem volt senki és semmi, de az ajtó bezárult mögötte, majd víz kezdett el szivárogni a falak rései közül, rohamosan megtöltve a helyiséget. A fiú ijedten próbálta az ajtót kinyitni, de semmi esélye nem volt, mert az ajtót kulccsal zárták be. Kiutat kellett találnia, mielőtt még megfulladt volna, de ezen a feladatot megbukott. Valójában nem fulladt meg, de azért látszódott a testén, hogy nagyon valósághűen élte át az álmokat.

   Véget ért az ő része és lassan felébredt. Teljesen rémülten tekintett végig a szobán, fogalma sem volt arról, hol is volt, míg végül az egyik barátja odament hozzá és megnyugtatta, majd a fal mellé kísérte és leültette. Túlságosan valóságosak voltak az álmok, még én is be tudtam volna dőlni nekik és elhinni, hogy tényleg megtörténnek az események. Ezért utáltam az álmokat a legjobban. Elhitetik velünk, hogy igen is valóság az egész, majd kinyitjuk a szemünket és semmi sem történt meg belőle. Nagyon gonosz volt velünk az agyunk, hogy ilyen dolgokra vetemedett.

   Jött a következő fiú, majd a következő, és ez így ment tovább, egészen addig, míg mi nem következtünk. Legelőször Jongdae ment, majd Chanyeol, Yifan, Baekhyun és én. Így visszagondolva az előttem lévő fiúkra, mintha Jongdae-nak nem lett volna annyira durva, mint a többieké. Talán Jongin már el is intézte, hogy Dae-nak kicsit könnyebb legyenek ezek a feladatok? Ha igen, akkor kurva hálás vagyok neki most, hiszen minden feltétel nélkül teljesítette kérésemet. Kicsi barátunknak nem volt olyan, hogy ki kellett szabadulnia egy szobából, mert éppen megfullad a vízben, vagy hogy le kelljen lőnie valakit, inkább ilyen logikai kiutakat kellett teljesítenie, amikben remekül teljesített. Másodpercek alatt végezte el a feladatokat, olyan helyzeteket hozták, melyek teljesen hétköznapiak voltak, de azért akadt egy-kettő, aminek az volt a feltétele, ha nem sikerül, akkor az egyik legkedvesebb személyt számára elveszíti. Eléggé megdöbbentem, amikor egyszer az én alakom tűnt fel a képernyőn és Jongdae küzdött azért, hogy semmi bántódásom ne essen. Ez eléggé jól esett, hogy ennyire megkedvelt, pedig csak az elmúlt egy napban kerültünk közel egymáshoz. Az elmúlt évek alatt, nem is beszélgettünk, vagyis néha igen, de nem annyit, mint mostanában. A fiú kicsit zavartan és még az altatás hatása alatt állva sétált vissza hozzánk, majd a földre ülve figyelte barátait. Megveregettem a vállát és egy biztató mosolyt küldtem feléje, hogy ügyes volt, aminek következtében megnyugodott és figyelte magas barátunkat.
   Chanyeol és Yifan is remekül teljesített, mindkettejüknél rengeteg történt, ekkor mutatkozott meg, hogy őket milyen foglalkozásnak ítélte az élet. Bármilyen kifogás nélkül lehetett mind a kettő Rendfenntartó, mivel annyira jó kondícióval és szellemi felkészültséggel rendelkeztek, hogy simán bevehetnék őket akár most is. Különböző égtájakon és évszakokban kellett helyt állniuk. Valamikor a fagyhalál ellen küzdöttek, aztán a forró sivatagban próbáltak a kiszáradást kinevetni. Egy valami volt közös mindkettejük feladatában. A legutolsó részben választaniuk kellett. Egy szobában voltak, a szobában egy szék volt a széken pedig egy fiú ült, akinek az arcát nem lehetett látni, de talán éppen ez volt az egészben a csavar. Kényszerítették őket, hogy öljék meg, különben ők halnak meg és mind a ketten az öngyilkosságot választották. Chanyeol-nál sejtettem, hogy kit is képzelhetett oda, de Yifan-nál teljesen tanácstalan voltam. Talán az a személy volt ott, akit elveszített és nem akarta még egyszer átélni azt a kínt, amit kilenc évesen átélt. Ő lehetett a legfontosabb ember az életében, hiszen ki akarná elveszíteni a...

   - Baekhyun! - szakította félbe gondolataimat az egyik tiszt, amint a mellettem álló fiú nevét kimondta. Bátyám egy nagyot nyelve indult el a felmérés felé, de alig tett pár lépést, amikor is Chanyeol megállította és mondott neki valamit, amit nem hallhattam, Baekhyun csupán bólintott és ment is tovább. Leült a székbe, levette a felsőjét és ráhelyezték a kis tappancsokat, máris látható volt, hogy a szíve milyen ütembe is vert. A fejére is helyeztek kettőt, és mielőtt még hátradőlt volna, ránk pillantott, ekkor pulzusa kissé megemelkedett, majd rákerült a maszk az arcára és elaludt. Különböző képek villantak fel a képernyőn, leginkább anyáék és testvéreink szerepeltek rajta, amint boldogan ültek az asztalnál és beszélgettek. Emlékeztem erre a napra. Baekhyun azon a napon nyert meg egy iskolai versenyt és úgy döntöttünk, hogy meglepjük őt. Hatalmas mosollyal az arcomon húztam oda magunkhoz, mert annyira megdöbbent, hogy percekig csak állt és nézett minket. Megmelengette ez a pillanat a szívemet, de a következő percben elsötétült minden és éppen egy harc kellős közepén találhattuk magunkat. Ott voltunk bátyám oldalán mind a négyen, ki tudja mi ellen is harcoltunk, Baekie-nek megsérült a lába, így járni nem tudott, de ha ott maradtunk volna akkor mindenki meghal. Így mind a négyen elindultunk, hogy legalább egy valaki túlélhesse közülünk. Baekhyun-nak az volt a legnagyobb félelme, hogy tehetetlen lesz ilyen helyzetekben és nem tud segíteni nekünk. Haszontalannak gondolta magát. Mindig is ilyen volt. A következő képen viszont pont fordított volt a helyzet. Most az egyikünk volt megsérülve és Baekhyun volt az első, aki kilépett a harcmezőre és egymaga szállt harcba, mindenkivel. Azt akarta, hogy végre ő is tehessen értünk valamit, de azt nem tudta, hogy már azzal a segítségünkre volt, hogy itt volt velünk.
   Talán csak pár pillanatnak tűnt nekünk ez az egész, de valójában öt percet töltött bátyám altatás alatt. Visszavette magára felsőjét és odabotorkált hozzánk, majd jó szorosan megölelt.
   - Túlságosan is valóságos az egész - motyogta, ahogy körém fonta karjait.
   - De tudod jól, hogy ez sosem történik meg - simogattam hátát, míg a tisztek összeírták az adatokat. - Menj oda Chanyeol-hoz - suttogtam neki mosolyogva.
   - Sehun! - hangzott el a nevem és még egyszer megölelve bátyámat indultam el, ahhoz a bizonyos szék felé.
   Mielőtt még leültem volna, lekaptam magamról felsőmet, majd ölembe helyezve foglaltam helyet és vártam, hogy történjen valami. Meztelen mellkasomon elhelyezték a tappancsokat, melyek kissé mintha megszúrták volna bőrömet. Mintha ezernyi aprócska tű helyezkedett el volna bennük, de próbáltam nem ezzel törődni. Az agyamat üressé akartam tenni, hogy semmilyen gyengeségemet se tudják felhasználni ebben a felmérésben. Nem akartam szembekerülni a barátaimmal, hogy akármilyen baja is essen a családomnak, vagy bárki olyannak, aki közel állt hozzám. A halántékom két oldalára helyezték az utolsó tappancsokat is, fél szememmel a monitort néztem, hogy a szívem milyen sebességben is vert. Nem nagyon láttam elváltozást, majd bátyámra pillantottam, aki Chanyeol mellett állt és onnan figyeltek. Jongdae, Donghae tiszt mellett állt, aki csak egy biztató mosolyt küldött felém. Végül Yifan-ra pillantottam, akinek tekintetéből csak annyit tudtam kiolvasni, hogy nem lesz baj és gyorsan el fog telni ez a néhány perc. Az orromra és a számra helyezték a maszkot, megéreztem a gázt, amivel elkábítani készültek, de a szemem sarkából egy újabb személyt véltem felfedezni, akit ebben a pillanatban nem akartam itt látni, de már nem tudtam befolyásolni semmit sem. Minden elsötétült és vártam, hogy elkezdődjön a feladat.

   Egy sötét helyiségben álltam. Vak sötét volt, semmit sem láttam, csupán hangokat hallottam. Ismerős hangokat, de nem tudtam beazonosítani, hogy honnan is érkeztek. Kimondhatatlanul fáztam, annak ellenére, hogy volt rajtam ruha, nem voltam vizes, de mégis olyan hideg volt, mintha a tél kellős közepe lenne és én a térdig érő hóban állnék, egy száll alsónadrágban. Kisebb légmozgást éreztem magam körül, de ez egyáltalán nem adott semmilyen támpontot, hogy hol is voltam és mit kell csinálnom. Csupán füleltem. Mozdulni egyáltalán nem tudtam, mintha valami megszállta volna a testemet. Nem én irányítottam magamat.
   Éreztem, hogy a kezemben szorongattam valami fém tárgyat és ahogy ujjaimat végighúztam a fémen, teljesen megdermedtem. Hirtelen fölöttem kigyúlt egy lámpa, ezzel egy kisebb kört megvilágítva magam körül, de még mindig nem láttam semmi mást, csupán magamat és a kezemben szorongatott tárgyat. Még mindig nem mertem a kezemre pillantani, mert pontosan tudtam mi is volt ott, de nem akartam tudomást venni róla. Nem akartam elhinni, hogy én tényleg azt fogtam.
   - Sehun - hallottam meg egy férfi hangot.
   - Hyung? - fordítottam a hang irányába a fejemet, de nem láttam semmit, majd előttem felgyúlt egy lámpa és megpillantottam bátyámat. - Minseok hyung..
   - Tedd meg, Sehun! - utasított egy hang közvetlenül mögülem, a kezem pedig automatikusan lendült fel, egyenesen legidősebb bátyámra szegezve a fegyvert.
   - Mi? - néztem értetlenül kezemet. - Én nem akarom! Én nem fogom meg..
   - De megteszed - szakított félbe a hang. - Lődd le! - utasított, ujjam pedig a ravaszon volt.
   - Nem! - és el akartam húzni ujjamat a ravaszról, de meg sem tudtam mozdítani. - Nem fogom lelőni!
   - De. Lelövöd - mondta a hang.
   - Nem! Nem fogom! - kezdtem el vitázni vele.
   - De.
   - Semmi baj, Sehun - hallottam meg bátyám hangját. Rákaptam a tekintetem és láttam, ahogy lehunyta szemeit, várva a teljes megsemmisülést. Éreztem, ahogy a testemből minden erő kiáramlott, az a furcsa erő, ami uralta testemet, teljesen átvette felettem az irányítást. Nehezen kapkodtam a levegőt, a tüdőm összeszorult, a szemeim égtek és éreztem, ahogy a könnyeim szabad utakra tévedtek. - Szeretünk - mosolygott Minseok hyung, de nem az ő hangját hallottam csak ebben a pillanatban. Elsült a fegyver és ezzel egy időben terült el a földön teste. Én húztam meg a ravaszt, de mégsem. Tudatomnál voltam, de nem én akartam. Erőtlenül esett le karom testem mellé, majd a földre zuhant a fegyver és felgyúltak a fények, ezzel megvilágítva a raktárhelyiséghez hasonlítható területet, ahol voltam éppen, de nem ez volt az, ami szembeötlött.
   Elvezettem egy picit szememet bátyámról - ki a hideg padlón feküdt holtan -, és megpillantottam még egy alakot ugyan úgy a padlón feküdve. Kikerekedett szemekkel néztem, majd jobban szemügyre véve arcát felismertem. Joonmyun volt az. Egyre nehezebben vettem levegőt, a tüdőm már olyan kicsi volt, mint egy szem borsó. Nem akartam tovább fordítani fejemet, de a testem magától mozdult és megláttam magam körül mindenkit. Az összes kistestvérem ott feküdt a koszos, redves, vizes, hideg padlón, amit ellepett a penész és a rágcsálók. Mindenki halott volt, egyedül Baekhyun-t nem láttam közöttük. Hirtelen egy olyan hang távozott torkomból, amit még én sem ismertem fel, fuldokoltam, ahogy tudatosult benne, hogy én végeztem mindenkivel, akit szerettem. Ha nem láttam volna a kiszivárgó vért kistestvéreimből, azt hittem volna, hogy csupán csak aludtak, de nem. Visszavezettem tekintetemet bátyáimra, majd kicsit balra fordultam és megláttam mindkét szülőmet, ahogy ők is úgy végezték, mint a többiek. Egyre homályosabban láttam könnyeimtől, még jobban fázni kezdtem, ahogy hidegebbé vált az idő.

   Hirtelen eltűnt mindenki körülöttem, már nem a raktárban voltam, hanem a nagyteremben. Teljes káosz volt ott. Mindenki rohant össze-vissza, azt üvöltözték, hogy tűnjünk el, különben elkapnak. Egyáltalán nem értettem semmit, míg valaki el nem kapott hátulról, valamit a fejemre húzott és vonszolni kezdett maga után. Csak vergődtem kezei között, de sokkal erősebb volt, mint én és nem tudtam kiszabadulni fogságából. Végigvonszolt az egész területen, míg azt nem éreztem, hogy egy laza mozdulattal, lökött hanyatt az ágyon, majd fordította a hasamra és hatolt belém egy szempillantás alatt. Éreztem, ahogy a végbélnyílásom szétszakad, a testemet hatalmas fájdalom járta át. Egy hatalmas üvöltés távozott belőlem, a szemeimet erősen csuktam össze, ahogy a fogaimat is összezártam, hogy ne halljon. A kezeim, melyeket hátrakötött ökölbe szorultak, éreztem, hogy a bal karom egyre jobban sajog, megfeszülnek az izmaim, majd azt, ahogy a varratok elszakadnak és lassan elkezd kibugyogni a vérem. Ő semmivel sem törődve, mozgott bennem, ő élvezte, hogy szenvedtem, hogy akár meg is halhatnék, de egyáltalán foglalkozott az én jólétemmel, csak a sajátjával. Folyamatosan mozgott, egyre gyorsabban és gyorsabban, ajkaival hátamat és nyakamat szívogatta, hatalmas foltokat hagyva maga után. Hirtelen húzódott ki belőlem, ezzel hatalmas fájdalmat okozva, de nem foglalkozott velem. Erőtlenül terültem el az ágyán a saját véremben és az ő váladékában fetrengve. Eloldozta kezeimet, majd magát rendbe szedve ült vissza az asztalához és folytatta munkáját.
   Mintha újraéltem volna az a tegnapi napot, de nem tudtam ki is volt az, aki ezt tette velem. Egy örökkévalóságnak tűnt ez az egész, pedig csupán öt perc volt, de mégis.. mintha egy évig dugott volna és nem engedte, hogy akármilyen hangot is hallassak. Mikor már azt hittem, hogy vége lett ennek az egésznek, ismételten megéreztem magamon karjait és megismétlődött az előbbi pillanat. Feldolgozni nem tudtam az egészet, hogy egyáltalán, miként is lehetséges ez az egész, hogyan képes újra ezt tenni velem. Egyszer nem volt elég? Ki voltam szolgáltatva ennek az embernek és attól féltem a legjobban, hogy az a személy teszi ezt velem, aki már egyszer megtette velem. Igaz, hogy még csak egy nap sem telt ez azóta, hogy Jongin megerőszakolt volna, vagy meglőtte volna a karom, de a ma folytatott beszélgetésekből és érintéseiből kezdtem azt érezni, hogy ő nem rossz ember, hanem nyomós oka volt arra, hogy azt tegye velem tegnap. Lehet, hogy csak a túlságosan jó szívem gondolta így, de próbáltam bízni benne és valahogy túlélni ezt az egészet, ha kell többször is aláfekszem, csak a barátaimnak ne essen semmi baja se.

   Minden fájdalom, undorító dolog, a mocskos kezek eltűntek rólam és ismét a nagyteremben voltam. Ott álltam Park ezredes mellett, miközben azt néztem, ahogy Chanyeol-t és Jongdae-t elhurcolják. Újra nem én uraltam a testemet, megmozdulni nem tudtam. Kétségbeesetten kiáltottak utánam, hogy valahogy megakadályozzam ezt az egészet, de még a számat sem tudtam kinyitni. Csak néztem, ahogy elviszik őket, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy segítsek rajtuk. Miért nem tudtam megmozdulni? Pillanatokkal később bezárult az ajtó, ahol eltűntek és két lövést hallottam. Ahogy az a kettő dördülés elhangzott, a lábaim összerogytak és éreztem, ahogy a szívem kettéhasadt. Nem tehettem semmit. Egy áruló voltam. Elárultam őket. Nem érdemlem meg, hogy éljek.
   Újból ugrottunk egyet, most a folyosón voltam és Jongin-nal az oldalamon mentünk a lépcső felé. Három irányba lehetett menni a lépcsőhöz, az egyik, ami a szobáinktól indult, a másik amit a tisztek használtak, a harmadik pedig ilyen eldugott kis folyosó, melyet csak a Vezetőhöz tartozók használhattak. Mi az utolsón haladtunk és a mellettem sétáló férfi arról beszélt, hogy a holnapi megbeszélésen - amin szó fog esni arról, hogy őt kineveznék Vezetőnek -, szeretné, ha ott lennék, mert lenne egy bejelenteni valója és mindenképpen személyesen akarja közölni velem. Beleegyeztem, hiszen már belevezetett annyira a háttér információkba, hogy úgy érezze rám is ugyan vonatkoznak az ilyen dolgok, mint rá. Mosolyogva karolt át vállam felett, húzott oda magához és mielőtt még bármit is mondhatott vagy mondhattam volna, hirtelen megremegett a padló alattunk. Ijedten kaptam előre a fejemet, egyenesen a lépcsőre szegeztem szemeimet és láttam, hogy nem egy kis földrengésről volt szó. A lépcsőnél elhelyezkedő emberek is ugyan úgy érezték, mint mi Jongin-nal. A képek a falakon leestek, a lámpák mozogtak, senki sem bírt megállni a lábán, majd a következő pillanatban egy éles nyikorgásra lettünk figyelmesek. A lépcsőnél megpillantottam két személyt, kiket bármikor felismernék. Egyikük a lépcsőn állt és kapaszkodott a korlátba, míg a másik közvetlenül a lépcső mellett állt, az éles nyikorgás pedig nem volt más, mint maga a lépcső. Látni lehetett, ahogy kiszakadt a falból és a plafonból, majd egy hirtelen mozdulattal kezdett el süllyedni. Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy a fém szerkezet eltűnik a szemem elől, de akkor kerültem a legsokkosabb állapotba, mikor tudatosult bennem, hogy ki is volt a lépcsőn. A földrengés abbamaradt, de a fém még mindig nem dermedt meg, csak egyszerűen összedőlt és egy hatalmas csattanással érkezett a nagyterem szintjére.
   - Baekhyun! - hallottam meg barátom hangját és mikor az agyamhoz is eljutott, kiszabadultam Jongin karjaiból és mint akit puskából lőttek ki, rohantam a lépcső helyéig. Mielőtt még leeshettem volna a tátongó lyukba valaki megragadta a karomat és húzott visszafelé. - Állj meg, Sehun! - szólt rám, de én csak kitéptem magam karjai közül és szakadékba hajoltam.
   - Baekhyun!!! - üvöltöttem bátyám nevét, ki a földön feküdt, a törmelékek eltakarták teste nagy részét, de kivehetőek voltak vonásai. - Baekhyun!! Válaszolj!! - üvöltöttem rá teli torokból, miközben megindultak a könnyeim és fuldokolva kapkodtam a levegőt. Nem válaszolt. Nem válaszolt. - Baekhyun!!! - üvöltöttem ismételten, mikor is barátom elhúzott onnan, nehogy én is leesek.
   - Sehun! Állj le! - léptett el pár méterre a lyuktól.
   - Miért nem húztad el onnan őt? - keltem ki magamból teljesen. - Miért nem mentetted meg? Miért csak álltál és nézted, ahogy meghal?! - üvöltöttem olyan hangon, ahogy még életemben nem beszéltem senkivel sem. - Válaszoljál, Yifan!!!
   - Sajnálom Sehun... - mondta alig hallhatóan. A könnyeim csak folytak, a testem remegett, levegő hiányos volt a tüdőm, majd megéreztem, amint valaki hátulról átölelt.
   - Nyugodj meg Sehun - mondta halkan. - Ezzel nem hozod vissza a bátyádat.
   - Sehun, én meg akartam... - kezdett bele barátom.
   - Te aztán ne mondjál semmit sem! - üvöltöttem rá és elhúzódtam Jongin-tól. - Te kurvára nem akartál semmit sem! Nem tudtad volna megmenteni! Képtelen lettél volna rá! Te csak magadat mentetted! Neked senki sem fontos! Csak azt tartottad a szemed előtt, hogy neked jó legyen, másnak meg ne!
   - Ez nem így van Sehun! - üvöltött rám. - Szerinted, mennyi áldozatot hoztam értetek?!
   - Semmit sem! Egy fikarcnyi áldozatot sem hoztál értünk vagy értem! - emeltem fel karomat és elsütöttem a fegyvert, ami nem tudom, hogy került a kezeim közé. Yifan összerogyott és a padlóra zuhant, én pedig...

   Hirtelen pattantak fel szemeim és ültem fel, miközben levegőért kapkodtam. A mellkasom fel-le emelkedett és éreztem, ahogy annyira leizzadtam, mint amikor a korláton húzódzkodtam. Leszedtem magamról a tappancsokat, majd remegő végtagokkal indultam meg egyenesen előre, aztán zártam szorosan karjaim közé bátyámat, akit majdnem elveszítettem.
   - Baekhyun - sírtam, ahogy öleltem őt. Érezhettem teste melegét, ahogy bőre az enyémhez ért és ez teljesen megnyugtatott, de azért teljesen nem. Túlságosan is valóságos volt az egész. Mintha megtörtént volna. Még mindig éreztem, ahogy akaratlanul mészároltam le a családomat egyetlen egy lövéssel, amint az a fájdalom ismételten átjárt, ami tegnap is, amikor Jongin megerőszakolt. Hallottam a hangokat, amint barátaim értem kiáltoztak, majd az érzést, ahogy Baekhyun-t megpillantottam holtan a törmelékek alatt, és amint elsült a fegyver a kezemben, amivel végeztem Yifan-nal. Könnybe áztatott szemekkel emeltem fel kissé fejemet és tekintetemmel barátomat kerestem, kit oly' kegyetlen körülmények között öltem meg, ami még tőlem se lenne megszokott. Amint szemeink összeakadtak, próbáltam kiolvasni minden egyes rezdüléséből, hogy vajon mire is gondolhatott ezekben a percekben, hiszen azt, amit én átéltem, azt mindenki láthatta a szemével, és talán nekik fájt a legeslegjobban ezek a képsorok, akik közel álltak hozzám.

   Yifan teljesen döbbent tekintettel nézett engem, de láttam rajta, vagyis nagyon reméltem, hogy nem érti félre ezt az egészet. Én képtelen lennék őt bántani. Csak azokat bántom, akik bántják a szeretteimet, vagy próbálkoznak vele. Nem érdemes kihúzni nálam a gyufát, mert akkor nem csak az ujja ég meg az embernek, hanem az egész teste lángba borul. Kegyetlenségre képes az ember, ha elszakad nála a cérna. Én is ilyen voltam, és ezt már mindenki tudta rólam. Magas barátom lassan közeledett felém, miközben még mindig Baekhyun-ba kapaszkodtam, most őt éreztem a lehető legnagyobb támaszomnak, és az is fog maradni, míg el nem patkolok erről a redves helyről. Yifan lassan került a szemem elé, kezét lágyan csupasz vállamra helyezte és épphogy megérezzem az erőt, ami belőle áradt, szorította meg kissé. Valamiért - mintha csak telepatikusan kommunikálnánk -, úgy éreztem ezzel akarja kifejezni, hogy tudja, nem valóságos dolgokat láttunk és ő sosem gondolja azt, hogy kezet emelnék így rá. Elmotyogtam egy köszönöm-öt, ahogy még mindig Baekie erős karjai tartottak a talpamon. Ha nem ölelne, már régen a padlóval kerültem volna egy szintbe, de tudtam, ő sosem fogja elengedni a kezemet.
   Hirtelen egy anyagot éreztem meg leizzadt hátamon és kissé ijedten kaptam hátra fejemet, ezzel kissé elhúzódva bátyám védelméből és egy könnyes arcú Jongdae-val találtam szembe magam. Egy pillanat erejéig, éppen hogy végiggondoljam ezt, nem értettem, hogy miért is nézett így rám, míg le nem esett, hogy ő is látta a képeket és látta, amint bátyám, a szerelme holtan feküdt a padlón, akit én öltem meg. Egyből karjaimba zártam aprócska testét és simogattam haját, hogy megnyugtassam, mielőtt még újabb sírógörcs törne rá. Erősen fonta körém karjait, ahogy arcát még mindig meztelen mellkasomba temette, de őt és engem sem érdekelt nagyon.
   - Nincsen semmi baj, kicsi Dae - nyugtattam, ahogy elfojtottam az utolsó könnycseppjeimet, hogy nehogy más is láthassa rajtuk kívül. Lassan körbevezettem tekintetemet a termen és láttam, hogy mindenki összesúgott valakivel, a tisztek is eléggé feszültek voltak, de talán az egyiküket érintette a legeslegjobban, aki konkrétan olyan tekintettel kezdett el kifelé sétálni, mintha éppen szellemet látott volna.

   Csak simogattam Jongdae-t és próbáltam magamban feldolgozni a történteket. Szemeimmel Donghae és Eunhyuk tisztet kerestem, kik éppen két másik tiszttel beszélgettek, akik feljegyzetelték az adatainkat. Eléggé sokat írhattak rólam, mert ez azért nem mindennapi képsorok voltak, de azért a többieké sem volt piskóta. A kicsi fiúcska a karjaimban lassan megnyugodott és próbálta elfelejteni a képet, amit látott, de tudtam, hogy nem fog egyhamar összejönni. Nyomtam egy aprócska puszit hajába, mire könnyes szemekkel nézett fel rám. Mosolyogva simogattam meg arcát, majd várva, hogy az idősebbek visszatérjenek hozzánk, indulhassunk a dokihoz, aki már biztosan várta a velünk való találkozást.
   Gyorsan magamra kaptam a felsőmet, éppen abban a pillanatban megállt mellettünk Donghae és mosolyogva simogatta meg a még mindig engem ölelő kicsi Dae-t, ki szipogva kissé, de elengedett és mellőlem nem tágítva indult meg az orvosi szobába. Már a kisujjamból kiráztam az odavezető utat, de amikor a lépcsőhöz értünk egy pillanatra megdermedtem. Még szerencse, hogy a tömeg végén voltam, mert különben mindenkit feltartottam volna. Hirtelen egy tenyér simult vállamra és fordítottam hátra fejemet.
   - Nem lesz semmi baj - mosolygott rám Chanyeol és biztatásképp még adott egy kis löketett is, hogy végre felvonszoljam a seggemet a második emeletre. Nehezen kapaszkodtam a fém korlátba, mert még mindig bennem volt, hogy ez a szerkezet az ég világon sehol sem volt biztos, és mi most éppen rajta sétáltunk.
   A doki jó kedvvel fogadott minket, de mikor meglátta sivár arckifejezésemet, egyből eltűnt minden öröm belőle. Szerencsére, mi voltunk az utolsók, így nem kellett amiatt aggódnunk, hogy valaki esetleg várt ránk, ezért elmeséltünk neki mindent. Amint meghallotta, hogy én mit is műveltem ilyen karral egyből megnézte a sebemet, de szerencsére semmi sem történt, csupán fájt, de a fájdalomcsillapító megtette a hatását, mert azóta nem éreztem semmit. Dae-nak is adott egy kis kapszulát, ami az immunrendszerét erősítette meg, meg megmérte a vérnyomását is. Miután rendbe talált minket, az altatós részt kezdtük el mesélni neki és ahogy végighallgatta mindannyiunk, majd a sztori végeztével kapott Jongdae és én is egy-egy kis dobozkát. Kicsit értetlenül néztem a dokira, ki csak egy sóhajtás után volt hajlandó nyilatkozni.
   - Van egy olyan érzésem, hogy téged és Jongdae-t annyira megrázta ez a felmérés, hogy álmatlan éjszakáitok, esetleg rémálmaitok lehet. Ha ez bekövetkezne - és nagyon remélem, hogy nem fog - akkor vegyetek be egy-egy kapszulát. Gyenge altató, ami nyugtató hatású, így képesek lesztek aludni. Lehet, hogy gyógyszerrel, de ez is több mint a semmi és nektek szükségetek lesz a pihenésre.
   Egy egyszerű bólintással jeleztük, hogy értettük azt, amit mondott, majd, amint elvégezte azokat a vizsgálatokat, melyekért valójában idejöttünk szélnek is eresztett minket. Ahogy a fémszerkezethez értünk ismét, nem azért torpantam meg, mert féltem tőle, hanem mert nekem más felé vezetett az utam.
   - Sehun - szólított meg Jongdae aggódva és még közelebb is jött hozzám.
   - Nincsen semmi baj Dae - mosolyogtam rá. - Csak nekem van még egy kis elintéznivalóm. Utána megyek hozzátok - borzoltam össze haját. - És mielőtt még valamelyikőtök megszólalna, vigyázok magamra és nem fog megismétlődni a tegnapi nap - villantottam rájuk egy biztató mosolyt, majd kettesével véve a lépcsőfokokat indultam felfelé, hogy ne kelljen látnom azokat a gyanakvó szempárokat.

   A negyedik emeleten, melyen nem szívesen jártam, pedig csak kétszer voltam itt, de mind a kettő eléggé rossz élmény. Megborzongva mentem a bizonyos ajtóhoz, majd bekopogtattam rajta. A hideg futkosott a hátamon, ahogy vártam a bebocsájtó szót, de nem jött semmi csupán az ajtó nyílt ki előttem. Egy hihetetlenül boldog Jongin-nal találtam szembe magamat, aki egyből egy csókot lopott tőlem, majd kezemet megfogva húzott be a szobába.
   - Minden rendben volt a szimuláción? - kérdezgetett egyből, ahogy ahhoz a fotelhez vezetett, ahol először csókolt meg. Leültem rá, ő pedig az asztalon foglalt helyet. Csak most tűnt fel, hogy mennyire elegáns öltözékben is volt. Öltönyt viselt, ami eléggé jól is állt neki, de nem értettem miért volt így kiöltözve.

   - Mondhatjuk - rántottam meg a vállamat lazán. - Azon kívül, hogy meg kellett ölnöm a családomat, majd megerőszakoltak, aztán elhurcolták két barátomat, és a saját szememmel láttam, ahogy a bátyám meghal, azon kívül minden rendben volt - válaszoltam semlegesen. - Jah és lelőttem az egyik barátomat. Azért ezt se hagyjam ki az egészből - mosolyogtam rá cinikusan, majd vártam reakcióját.
   - Mi? - kérdezett vissza.
   - Ez volt a feladatom.
   - De.. - kezdett bele a mondatába, de meg is akadt, mintha a megfelelő szavakat keresné, amik nem voltak. - Ezt mégis, hogyan képzelik? - háborodott fel.
   - Jongin, az édesapád rendelte ezt el, hogy ilyenek legyenek. Te erről nem is tudsz? Mégis, hogy akarod vezetni ezt az egész közösséget, még ha azt sem tudod, hogy mi folyik ott valójában?! - vontam fel szemöldökömet.
   - Mégis, hogy a... - kezdett neki és egy jó erőset az asztallapra ütött, ami már inkább nekem fájt, mint sem neki. Teljesen fel volt háborodva, hogy ő semmit sem tudott erről és így kellett ezekről tudomást szereznie. - Csak egy percet kérek - mondta és elrugaszkodva az asztaltól kezdett el a szobában járkálni, miközben nagyban törte a fejét valamin. Én csak ültem és figyeltem, ahogy arca egyre inkább gondterhelt lett, majd közeledve az egy perc leteltéhez, úgy simultak ki ráncai és lett újra olyan arca, mint mikor bejöttem. - Legyen az, hogy elfelejtjük ezt a beszélgetést, mert így fuccsba megy a mai tervem - mosolygott rám.
   - Felőlem - rántottam meg a vállamat.
   - Gyere - nyújtotta felém kezét én pedig teljesen értetlen fejjel, de elfogadtam jobbját. Felálltam, majd lelkesen, mint egy öt éves kisfiú, olyan mosollyal arcán kezdett el húzni a hosszú folyosón. Fogalmam sem volt, hogy hová is akart vezetni, de a folyosó legeslegvégén egy lépcső volt, amin szépen lementünk, majd egy alagútszerűségbe érkeztünk. Kissé tétován és bizonytalanul, de beléptem és követtem őt. Olyan felhőtlen volt a kedve, az arckifejezése teljesen ismeretlen számomra, de azt tartottam a legfurcsábbnak, hogy nem undorodtam tőle. Valamiért ebben a pillanatban kellemesen hatott rám, ahogy fogta a kezemet és a közelében voltam. Ezalatt a két nap alatt - vagyis inkább másfél -, annyi minden történt és nagyon sok a megválaszolatlan kérdés, hogy már a saját érzéseimben sem voltam biztos. Teljesen összezavarodottam és nem tudtam már eldönteni, hogy pontosan mi is folyt itt. Mintha csak egy rossz álom lenne az egész, az agyam szórakozott velem.
   Óráknak tűnő percekig haladtunk az egyre szűkösebbe vált alagútban, míg végül Jongin ki nem nyitott egy ajtót és egy aprócska fény szökött a szemeim elé. Először hunyorogtam, mert a szemem hozzászokott már a gyér fényhez, de a hirtelen jött inger, megviselte szememet. Nagyokat pislogva néztem körül és ahogy körülnéztem, eltátottam a számat. Csak forgolódtam körbe és körbe, mint aki nem hinne a szemének, mert tényleg így volt. Nem hittem a szememnek, olyan...
   - Tetszik? - hallottam meg hangját közvetlenül mögülem. Egy hatalmas mosollyal arcomon fordultam meg, hogy a szemébe nézhessek.
   - Ez valami csodálatos Jongin! - áradoztam. - Gyönyörű! Eunji imádná!
   - Eunji? - ráncolta össze szemöldökét.
   - A kishúgom a sok közül - mosolyogtam nagyban, ahogy magam elé képzeltem "kis" családomat.
   - Hány testvéred van neked? - kacagott, ahogy kezeit derekamra tette.
   - Kilenc. Velem együtt tízen vagyunk - válaszoltam mosolyogva.
   - Tízen?? - kerekedtek el szemei, ahogy ezt a tudtára adtam.
   - Igen - nevettem értetlen fején. - Amikor először találkoztunk, akkor is ott voltak. Nem emlékszel?
   - Én akkor csak téged láttalak - nézett szemeimbe és most az én szemeim kerekedtek el.
   - Hogy mi? - kérdeztem döbbenten.