- De, nem értem - ráztam meg kissé fejemet ezzel kicsit el is távolodtam tőle. - Hogy érted azt, hogy csak engem láttál? Tudtommal, nem is voltál a teremben, amikor megtörtént a besorozás, csak azután jöttél, hogy el akarták mondani milyen feltétellel jöhetek én is. Nem is láttalak.
- Hogy is láthattál volna kicsi Sehunie, ha végig a háttérben húzódtam meg? - mosolygott rám, majd kezemet megfogva kezdett maga után húzni a gyönyörű vízesés felé. Életemben nem láttam még ilyet, leginkább csak elképzelni tudtam, hogy egy vízesés milyen is lehet élőben, de minden képzeletemet felülmúlta.
- Nézd Sehun! - zökkentett ki gondolataimból Jongin, amint egy hatalmas mosollyal az arcán mutatott az egyre közeledő vízesésre, míg néhány méterrel az aprócska tó előtt meg nem állt. Maga mellé, kezemet nem engedte el és így néztük a lenyűgöző látványt.
- Hihetetlen - ámultam, ahogy ott álltam és még mindig próbáltam felfogni, hogy én tényleg itt voltam.
- Ülj le! - mondta, miközben megszabadította magáról zakóját és leterítve a földre ült rá várva, hogy kövessem példáját. Végül csak lehuppantam mellé, felhúzott lábakkal és államat megtámasztva térdemen merengtem magam elé, amint megbabonázott a csobogó víz látványa. - Tényleg tetszik? - kérdezte végül néhány perc elteltével.
- Nagyon - fordultam feléje mosolyogva. - Csak az bánt, hogy a családommal nem tudom megosztani. Eunji, tényleg rajong az ilyenekért, egyszerűen megszállottja a természet csodáinak.
- Majd elhozhatod ide egyszer.
- Tessék? - kaptam feléje fejemet.
- Elhozhatod majd ide őt és a családodat. Elmondom, hogyan is tudjátok megközelíteni a városból - mosolygott rám, nekem pedig elkerekedtek szemeim. Ezt nem hittem volna, hogy így felajánlja.
- Öhm.. Köszönöm - motyogtam, mert eléggé váratlan volt ez a hirtelen kedvessége, vagyis a mostani kedvessége volt furcsa, vagy nem is tudom minek nevezzem. Miért vagyok ennyire zavarban hirtelen? Ez egyáltalán nem vall rám. Elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen látnom boldog arcát és nem messze tőlünk megpillantottam egy plédet, melyen ételek voltak. - Az micsoda? - mutattam az említett dolgok felé, mire Jongin csak elmosolyodott.
- Miért van ilyen jó megfigyelő képességed? - kuncogott, majd felállva zakójárók, húzott magával és vezetett a kis megterített plédhez.
- Ezt mind te csináltad? - mutattam az ételekre, miközben helyet foglaltam a puha anyagon.
- Ha kimondottan az ételekre célzol, akkor nem, vagyis.. Némelyiknél segédkeztem, de a legnagyobb feladatot a szakácsaim végezték - mosolygott, ahogy megvakargatta tarkóját.
- Aha - bólogattam és beledugtam az ujjamat az egyik ételbe és megkóstoltam. - Hmmm nem rossz - dicsértem meg.
- Éhes vagy? - kérdezte és elkezdett tányérok után kutakodni.
- Mondhatjuk.
- Parancsolj - adott egy tányért és elkezdtem néhány dolgot a tányéromra pakolni, majd letettem seggemet és megkóstoltam őket. Hihetetlenül finomak voltak. Csak kerekedtek szemeim, hogy mennyire jók.
- Ízlik? - kérdezte, ahogy ő is falatozott az ételből.
- Nagyon finomak. Minden elismerésem a szakácsaidnak, mert én eléggé ritkán mondom egy ételre, hogy finom. Leginkább édesanyám főztjeit díjazom és dicsérem, mert azokat képtelenség felülmúlni.
- Az jó, ha édesanyád főzött és sütött rátok - mosolyodott el, amolyan "nekem nem volt ilyenben részem" mosolyt pillantottam meg.
- Anyukád miket sütött neked? - kérdeztem, ahogy egy újabb adagot tettem a számba.
- Mit meséljek? - mosolyodtam el gyermeki arcán, ahogy még egy falatot bekaptam az ételből. A villát a számban tartva kezdtem el agyalni, hogy mit is meséljek neki, mert eléggé nehéz összeszedni a dolgokat, annyira volt az elmúlt tizennyolc évben. - Hát, mint gondolom tudod, vagy sejted van három bátyám, Baekhyun-t ismered is közülük. A legidősebb bátyám Minseok hyung, ő már huszonkilenc éves és éppen készül elvenni Chanyeol nővérét. Azután jön Joonmyun hyung. Ő most huszonhét éves és.. - egy pillanatra elhallgattam, mert nem tudtam, hogy elmondhatom-e neki, hogy hyung és Jongdae együtt vannak.
- Nem vagy köteles mindenkiről elmondani mindent - válaszolta meg a fel nem tett kérdésemet, én pedig mosolyogva folytattam.
- A harmadik bátyám, mint tudod Baekhyun, csupán öt perccel előttem született, így ha én lennék az idősebb, akkor most nem lenne itt és annak nagyon örülnék. Nem neki való ez a hely. Túlságosan jószívű, és kissé gyermeki lelke van, viszont ő talán a világ legcsodálatosabb embere. Nála jobb ikertestvért nem is kívánhat az ember - vigyorogtam.
- Annyira nem hasonlítotok egymásra - szólalt meg Jongin. - Mármint, küldőre biztosan nem. Össze se lehet titeket téveszteni, egyedül a mozdulataitok egyeznek. Nem tudom, észrevetted-e, de mind a ketten ugyan úgy emelitek fel a poharat, a kanalat is ugyan úgy fogjátok. Ha nem tudnám, hogy ikrek vagytok, azt hinném, hogy véletlen az egész, de a DNS-etek egyezik.
- Ezt eléggé sokszor megkaptuk már. Nem te vagy az első, aki ezt mondja - nevettem, majd letettem a tányért kezemből. - Aztán vannak öcséim és húgaim. Három-három az arány, így összesen vagyunk heten fiúk és három lányok. Anya mindig is népes családot akart, így meg is adatott ez neki. Eunji-t már említettem neked, ő a legfiatalabb húgom, és talán a legaranyosabb is, de mindegyik testvéremet imádom és szeretem, de vele van talán a legjobb kapcsolatom Baekhyun után. Akkor van még Yuna és Mina. A fiúk pedig, Kyungsoo, Tao és Minwoo. Eléggé nagy a korkülönbségek közöttünk, vagyis leginkább Minseok és Eunji között a legnagyobb. Hyung már huszonegy volt, amikor a kishúgunk megszületett, de mindannyian örültünk még egy kis tesónak, annak ellenére, hogy már kilencen voltunk. De mi nem...
- Várj - szakított félbe, mire megnémultam és rá néztem. - Ha huszonegy éves volt a bátyád, amikor Eunji született, akkor édesanyád hány éves volt? - nézett rám, miközben a homlokát ráncolta.
- Harminckilenc, ha jól emlékszem - gondolkodtam el, ahogy kiszámoltam a korkülönbséget. - Tizennyolc volt, amikor hyung született, majd rá két évre Joonmyun hyung. Most negyven hét éves, de úgy néz ki, mint ha csak most lépett volna a harmincas éveibe - mosolyogtam, ahogy magam elé képzeltem alakját. - Nagyon fiatalos, és gyönyörű. Nála talán még gyönyörűbb nőt, még sosem láttam és nem is fogok - kuncogtam.
- Mindenképpen meg kell ismernem édesanyádat, ha így áradozol róla.
- Nem is áradozok - vigyorogtam tovább.
- De látni a szemed csillogásából, hogy mennyire is rajongsz érte, hogy ő a legfontosabb személy az életedben - nyúlt felém karjával és megsimogatta arcomat.
- Talán a legfontosabb, de az egész családom iránt így érzek. Náluk nincsen fontosabb személy az életemben, talán a barátaim. Chanyeol, Yifan és Jongdae. Ők azok, akiket sosem akarok elveszíteni - néztem bele szemébe, mert kíváncsi voltam, miként is reagál barátaim nevére, főleg Yifan-éra.
- Ennyire fontosak neked?
- Az életemet adnám értük, vagy a családomért - válaszoltam egyenesen.
- Igazán tiszta lélekkel áldott meg az élet Sehun - mosolygott, majd kicsit közelebb hajolva kaptam egy csókot ajkaimra. Épphogy megéreztem bőrét, egy pillanatig élvezhettem az egészet, aztán elhúzódott és visszaült helyére. - Édesapáddal milyen a kapcsolatod?
- Olyan, mint minden fiúnak az apjával - kuncogtam. - Az a tipikus rosszcsont gyerek voltam, néha találkoztam az atyai pofonnal, de közben tudtam, hogy mennyire is szeret. Rengeteg ökörségünkben ő is benne volt, amolyan "csendestársként" - mutattam a szép idézőjeleket, miközben éppen az egyik csínytevésünk jutott az eszembe.
- Kíváncsi vagyok miket is műveltetek - nézett rám az előttem ülő fiú, kíváncsi szemekkel.
- Te sosem játszottál az apáddal? - néztem értetlenül rá.
- Nem volt rám ideje, ahogy anyámnak sem. Leginkább a nevelőmmel voltam a nap huszonnégy órájában, vagy miután kissé nagyobb lettem Park ezredes közelében - mosolyodott el a mondata végére.
- Akkor neked nem volt igazi gyerekkorod? Nem játszottál a többi gyerekkel?
- Nem voltak barátaim. Sosem voltak. A szüleim mindig azt mondogatták, hogy az embernek nincsen szüksége barátokra, mert csak hátráltatják a célok elérésében, de aztán a nevelőm és Park ezredes a barátom lett, és hihetetlenül hálás vagyok mind a kettejüknek, amiért mellettem voltak az elmúlt tizenöt évben.
- Hány éves is vagy? - kérdeztem meg hirtelen, mert ezt még nem tudtam.
- Tizennyolc, mint ti - felelte, bennem pedig felmerült egy kérdés.
- És ha annyi vagy, mint mi, akkor miért nem jöttél a besorozásra?
- Tudod, mivel az apám a Vezető, ezért vannak olyan dolgok, melyeken nem kell részt vennem, mint például a besorozás. Néhány hónap múlva apám le fog mondani a posztjáról, és én veszem át a helyét, a besorozás helyett pedig a Vezetői munkákat látom el. Minden megbeszélésen ott kell lennem, hallgatnom a pofázását az öregeknek, minden nyamvadt papírt át kell olvasnom, amit csak az orrom elé dugnak. Borzalmas egy feladat, de sosem fordult meg a fejemben, hogy akár mást csináljak, mint ez - vonta meg vállát. - De nekem ez a normális.
- És jó neked ez?
- Mivel nem jártam még a váron kívül egyedül, így nem láthattam milyen is az élet odakint, hogy milyen lehetőségeim is lehetnének?
- Még nem voltál kint egyedül? - kerekedtek el szemeim.
- Ha ezt a helyet nem számítom bele akkor nem. Mindig apámmal mentünk körülnézni, de mindezt az autóból, szóval esélyem sem volt arra, hogy esetleg egy velem egykorú fiúval vagy lánnyal beszéljek.
Ahogy mondta a szavakat, nekem a szívem elkezdett összeszorulni. Tegnap hihetetlenül utáltam. Utáltam, mert az apja az, aki tönkreteszi mindenki életét, és ezt rávetítettem Jongin-ra is. Meg se fordult a fejemben, hogy talán ő ezt nem akarta, csak belekényszerítették ebbe az egészbe. Borzalmas lehetett úgy felnőni, hogy mindent megszabtak körülötted, aztán még meg is mondják neki mit csináljon egész nap. Én az első adandó alkalommal lőttem volna fejbe magam, mert ezt képtelenség túlélni.
- Min gondolkozol? - kaptam fel fejemet, amint megszólított.
- Hogy mennyire nem volt gyerekkorod - válaszoltam halkan. - Nekem ez, annyira felfoghatatlan - vakartam meg tarkómat. - Én hozzászoktam ahhoz, hogy mellettem vannak a szüleim, el sem tudom képzelni, hogy mi lett volna velem, ha nem lettek volna.
- Sehun, én így nőttem fel, nekem ez a természetes, neked az, hogy melletted vannak a szüleid. Nekem meg az a felfoghatatlan, de ne beszéljünk ilyen szomorú dolgokról. Nem szeretem, ha ilyen komor az arckifejezésed - éreztem meg, amint arcomba csípett egy picit, mire eltorzult arcom és mosolyogni kezdett. Láttam rajta, hogy ő így volt boldog és nem akarja megváltoztatni az életét, talán csak annyit, hogy egyszer kijuthasson és körülnézhessen.
- Amúgy, köszönöm - néztem szemeibe, mire értetlenül tekintett rám.
- Mit köszönsz?
- Azt, hogy Jongdae írhat a szüleinek. - Igen, Jongin-nak nem mondtam el, hogy a levél valójában a bátyámnak szól és nem Dae szüleinek. Nem tudom miért, de nem akartam, hogy tudjon róla, elég volt, ha mi tudjuk és Park ezredes meg a D&E páros. Lehet így fogom őket mostantól nevetni magamban, meg a többiek előtt, mert sokkal könnyebb, mint kimondani a nevüket.
- Ugyan, ez nem tesz semmit sem Sehun. Tudok róla, hogy Jongdae-nak milyen problémái vannak és láttam, mennyire is ragaszkodik hozzád. Meg tudom, mennyire a szíveden viseled a barátaid sorsát - fogta meg kezemet és simogatni kezdte bőrömet.
- Jongdae olyan lett ezalatt a két nap alatt, mintha még egy öcsém született volna - kuncogtam. - Nem hittem volna, hogy ennyire ragaszkodni fog hozzánk, hozzám. Osztálytársak voltunk és barátok, de sosem kerültünk olyan közel egymáshoz, mint Chanyeol-lal és Yifan-nal.
- Chanyeol melyik?
- Aki állandóan Baekhyun közelében van. Vigyorog, meg elálló fülei vannak. Úgy néz ki, mint egy nagyra nőt manó - utánoztam barátom kinézetét, miközben nevettem.
- Ahh így már megvan ki is ő - mosolygott. - Akkor Yifan, az akinek szőke haja van, magas, jóképű, az iskola ásza, akiért odavagy?
- Igen - vágtam rá egyből, majd amint tudatosult mit is mondott kikerekedtek szemeim. - Várj! Hogy mit mondtál??
- Akkor jól sejtettem - kuncogott, ahogy az a diadalmas mosoly kiült arcán.
- Mi? Nem! Dehogy. Miért lennék oda Yifan-ért? - kérdeztem értetlenül. Ennyire belém lát?
- Hogy magadra vetted már! - nevette el magát és már a földön fetrengett.
- Te most szórakozol velem? Bassza meg! - akadtam ki teljesen, mire kifújtam magamból a levegőt. Majdnem lebuktam baszki. Ránéztem a még mindig fetrengő Jongin-ra és jól belerúgtam a seggébe, természetesen annyira, hogy megérezze, de ne okozzak maradandó sérüléseket, pedig most szívesen elpüfölném.
- Te most megrúgtál? - nézett rám hitetlenkedve.
- Igen baszd meg! - vágtam egyből vissza a megszokott stílusomban. - Hogy lehetsz ekkora köcsög? - rúgtam megint beléje, de most finomabban, hogy érezze, ezzel most kurvára megbántott. Éppen húztam volna el lábamat, mire megragadta bokámat. - Enged el a lábamat!
- Dehogy engedem - vigyorgott közeledni kezdett.
- Mégis mi a faszra készülsz Jongin? - kérdeztem, ahogy kezemet vállára tettem, hogy megállítsam.
- Mi az? Csak nem befosott a rendíthetetlen Sehun? - vonta fel szemöldökét, miközben ott lapult ajkain az a félelmetes vigyor.
- Mi? - kérdeztem vissza, ahogy még jobban közeledett felém. - Én egyáltalán nem fos.. - és ebben a pillanatban puha ajkait éreztem meg sajátjaimon. Nyitott pillákkal néztem, milyen érzelem is mutatkozott ilyenkor arcán és meglepett. Még sosem láttam ilyen közelről szemeit, melyek most lehunyt pillákkal ízlelgette párnáimat. Gyönyörű arca volt. Lassan lehunytam szemeimet, nehogy még a végén lebukjak, hogy csak kihasználom őt. Vajon le fogok egyáltalán bukni, vagy úgy tudom végigvinni ezt a két évet, hogy végig elhitetem vele, mennyire is odavagyok érte? Lesznek pillanatok, amikor választanom kell, ő vagy a barátaim?
- Min gondolkodsz ennyire? - vált el tőlem és egy csibészke mosoly keretébe simított bele hajamba.
- Csak eszembe jutott..
- Yifan? - kuncogott, mire vállon csaptam. - Bocsánat - mosolygott.
- Ez csúnya volt, és nem vicces - vágtam be a durcát. Igen, azt is tudok. - A családom jutott eszembe, te lüke.
- Jól van na - nevetett.
- Meddig terveztél itt lenni? - váltottam témát hirtelen.
- Máris menni akarsz? - nézett rám szomorúan, mire elnevettem magamat.
- Nem, csak kíváncsi voltam. Nem akarom, hogy valami fontos programról lemaradjál, mert éppen velem töltöd az időt. Apád mit szólna hozzá?
- Amiről nem tud az nem fáj. Amúgy meg, lemondtam mindent, hogy veled lehessek, ha meg valami iszonyat fontos dolog közbejönne, akkor majd Leeteuk szólni fog.
- Leeteuk? - néztem értetlenül. - Jah, hogy Park ezredesre gondolsz!
- Honnan tudod, hogy rá gondoltam? - ült közvetlenül mellém.
- Tegnap mikor kiosztották a szobákat, akkor ő volt bent és Eunhyuk tiszt elszólta magát, mikor bemutatta őket - nevettem, ahogy eszembe jutott. - Nagyon vicces jelenet volt.
- Így már mindent értek. Eunhyuk és Donghae hyung nagyon jó tisztek. Emlékszem, amikor bekerültek hozzánk. Olyanok voltak, mint én, pedig van közöttünk tíz év körkülönbség. Gyerekesen viselkedtek, de Park ezredes "megnevelte" őket.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze - nézett rám mosolyogva, ahogy elfeküdt a pléden. Kezeit a feje alatt összekulcsolta és úgy nézte a felhőket.
- Donhgae tiszt megemlítette, hogy őt is megerőszakolták, mint te.. tegnap engem.. - nyeltem egy nagyobbat és gyorsan megrázva fejemet folytattam mondandómat. - Ki volt az? Azt mondta, hogy ő is hasonló szituációban volt, mint én, de konkrétumot nem mondott.
- Donghae-t az egyik ezredes erőszakolta meg - felelte semleges arckifejezéssel, szinte egyből. - Olyan kiváltságokkal rendelkezett az illető, mint te Sehun. Bejárása volt akárhová, az apám legjobb embere volt, egészen Leeteuk hyung-ig, meg addig az incidensig. Donghae és Eunhyuk éppen akkor voltak a második évnél, amikor az a pasas egyszerűen nem törődve semmivel Donghae szobájában esett neki. Az volt a lehető legrosszabb az egészben, hogy akkor sem akarta abbahagyni, amikor már apámék leráncigálták Donghae-ról, ő akkor is folytatni akarta. Teljesen megőrült. Donghae napokig nem szólt senkihez, még Eunhyuk-hoz sem, aki mint tudjuk teljesen odáig van a másikért, de biztosan tudod, hogy együtt vannak. Eunhyuk segítette át az egészen és azóta már jól vannak. Donghae a szívén viseli mindenki sorsát, akárki olyat lát meg, aki hasonlít is egy kicsit rá. Ezért vagy te mindenki kedvence - bökte meg oldalamat, mire ugrottam egyet.
- Én nem vagyok kis kedvenc.
- Dehogy nem. Főleg az enyém - támaszkodott meg alkarján és úgy nézett rám. - Kérhetek valamit? - mosolygott nagyban.
- Attól függ - lassan felült és felém fordult testével.
Percekig ültünk még a fűben, hülyéskedtünk, beszélgettünk, végül csak elterültünk a pléden és bámultuk az eget. Elmondtuk, hogy mit is láttunk éppen. A felhőkből kirajzolódott figurákat vitattuk meg, mert sosem láttuk ugyan azt, mind a ketten mást véltünk felfedezni benne, ami még szórakoztatóbbá tette a mai napunkat. Ahogy figyeltem a felhőket, feltűnt, hogy eléggé elszaladt az idő, de Jongin is érezte, hogy már nagyon sokáig elvoltunk, így felállva és leporolva magunkat indultunk vissza az úton, amin idehozott, közben végig a kezemet szorongatva. Hatalmas mosollyal az arcán vezetett végig a folyosón, aminek végén el kellett válnunk. Valamiért ez a mosolya, nagyon megmelengette a szívemet, hiszen én voltam az a személy, aki miatt boldog volt, és akaratlanul is jól esett.
- Remélem jól érezted magad - vigyorgott, ahogy a kezemet fogta nem messze a lépcsőtől.
- Nagyon. Köszönöm, hogy elvittél. Gyönyörű volt - mosolyogtam én is.
- Majd máskor is mehetünk, ha szeretnél. Úgyis jó idő van, szóval sokat lehetnénk ott a szabad idődben.
- Meg a tiédben - nevettem. - Akkor majd..
- Majd látjuk egymást - fejezte be mondatomat és ráhajolva számra, pecsételte le ígéretét. Nem tudom mennyi idő telt el, amíg egymás ajkain lógtunk, mert be kell ismernem, piszok jól csókolt. Ha nem megy át abba a vad, őrült emberbe, akkor még azt mondanám kedvelném is, de a tegnapi nap, eléggé megbélyegezte a dolgokat vele kapcsolatban. Lassan szakadt el tőlem, majd egy mosolyt még villantva rám, engedett el, én pedig összeszorult gyomorral indultam meg lefelé a lépcsőn. Nem fogom szeretni ezt a lépcsőt, az egyszer tuti.
Mikor végre megérkeztem a saját szintemre, elvonszoltam a seggemet a szobánkig, remélve, hogy ott találok majd mindenkit és nem kellett csalódnom, mert amikor benyitottam, mindannyiukat ott leltem. Chanyeol az ágyrészemen elterülve lógatta le lábait, miközben dúdolgatott és az ágyat bámulva. Biztosan nincsen semmi dolga. Jongdae a fal mellett ült, egy papírt tartott a kezében és egy tollat, éppen levelet írt hyung-nak, hogy leírja mi is történt. Nagyon törte a fejét, hogy mit is vessen papírra, hiszen még csak egy napja voltunk itt, mégis rengeteg minden történt. Jobban mondva, velem történt sok minden. Baekhyun mellette ült és próbálta tanácsokkal ellátni az éppen szerelmes levelet író fiatalt. Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne mosolyogja Dae gondolkodó arcán, ahogy a megfelelő szavakat próbálta összeszedni és leírni szerelmének. Akaratlanul is felnevettem, mire mindenki rám kapta a fejét és értetlenül figyeltek.
- Mutasd mit írtál eddig - nyújtottam a kezemet a lapért. Amint a kezemben volt, átfutottam szemeimmel a sorokat és gondolkodtam mit is írhatna neki. - Megvan - adtam vissza a lapot. - Jól figyelj és írd - mondtam, ő pedig bőszén hallgatva fordult a lapja felé és várta szavaimat. - Igaz, hogy még csak egy nap telt el, de máris hihetetlenül hiányzol. Annak ellenére, hogy voltak ilyen napjaink, ez mégis rosszabb, mert nem mehetek csak úgy át a szomszédba, hogy lássalak, itt elválaszt minket a kapu, mely annyira csúnyán csukódott be mögöttünk, mintha az életünket vette volna el. Hiányzol hyung. Hiányoznak a pillanatok, melyeket együtt töltöttünk, és azok is melyeket külön, mert akkor tudtam, nemsokára láthatlak ismételten. Utáltam a búcsúzkodásokat, amikor el kellett válnom tőled, de egyben szerettem is, mert tudtam, a legközelebbi találkozás még jobb lesz. Akárhányszor csak rád gondolok összeszorul a szívem, de közben azt a perzselő érzést is érzem, mely szerelmed ad. Sehunie mesélte, hogy tegnap este annyira hiányoltalak, hogy álmomban őt ölelgettem. Azt hittem, hogy te vagy, de hozzád senkit sem tudnék hasonlítani. Lehet Sehun lesz az új "Hyung párnám", amíg nem találkozunk. Annyira jó lenne, ha nem csak leveleket írnék neked, hanem láthatnálak is, hogy legalább a hangodat hallhassam. Másra nem is vágyom minden nap. Szeretettel a te Jongdae. Vége - fejeztem be mosolyogva hosszadalmas szövegemet, majd letekintettem az íróra, ki szorgosan körmölt még, de már nem azokat a sorokat, melyeket diktáltam.
Feltápászkodtam a padlóról és a cuccaim között kutakodva kerestem valami tisztának vélhető ruhadarabot, mert valami piszok büdös és izzadt voltam, a felmérések után. Most esett le, hogy egyáltalán nem fürödtem, pedig ezt beszéltük meg Jongin-nal, csak annyira túl akartam lenni a találkozáson, hogy mindent elfelejtettem. A törölközőmet megfogva mentem be a fürdőbe, majd levetkőzve beálltam a zuhany alá, hogy végre tisztának érezhessem magamat. Kiélveztem a meleg víz gyönyörűséges érintését, majd kimászva alóla kezdtem el törölközni.
Hirtelen nyílt ki az ajtó, reagálni nem volt időm rá, csak két elkerekedett szempárt pillantottam meg, miközben a lábaim életre kelve, róttak táncot a vizes csempén, aminek mindannyian tudjuk mi is lesz a következménye.
Taknyolás..
