Prológus

   Sötét volt. Majdnem vaksötét, de a szemem már hozzászokott ezekhez a fényviszonyokhoz, hiszen nem először jártam itt. Szinte tapintható volt a hideg levegő, annyira reszketett mindenki körülöttem, valakinek a foga vacogását is hallottam, annyira meg volt rémülve, hiszen először járt itt. Feszítő volt a hangulat, éreztem, amint a torkomat kapargatta körmeivel, hogy még jobban eluralkodjon az emberen a félelem és az aggodalom. A fagyasztó, fájdalmas levegő súlya, nehezebbé tette mozdulatainkat, hogy koordinációs- és reakció képességeinket lassabban végezhessük, mintha arra vártak, hogy megdermedjünk hatalmuktól, pedig én nem féltem tőlük. Egyenesen gyűlöltem ezt a helyet. Egy dolgot elfelejtettek, hogy akik már többszörösen jártak itt, azokra nincsen olyan hatással hatalmuk, mint az újoncokra, akik nem tudták, hogyan is reagáljanak, erre az undorító dologra. A mellettem álló két kislány, kik között csak egy év korkülönbség volt, először érzékelhette, azt a feszültséget és félelmet, amit én utoljára kilenc éve éreztem, amikor másodjára jártam ezen a helyen. Tisztán emlékeztem a napra, amikor először léptem át, eme ház borzalmas főbejáratát, melynek hangjától is rosszul voltam, annyira gyűlöltem az egész helyet.

   A mai napig szidtam ezt a Rendszert, amibe beleszülettem, de nem tehettem róla, hogy elődeim tönkretették, azt a csodálatos világot, ami régen honolt a vidéken. Minden tökéletes volt, csodálatos, de én ebből semmit sem tapasztalhattam, mivel ez a rendszer és világ, már több év tizede ilyen volt, én meg belecsöppentem. Egyetlen ember tette tönkre az egész idillikus képet, tiport el mindenkit, és vezette be, ezt a szerinte tökéletes rendszert. A Rendszer, melyben csak a fájdalom, az éhezés és a keserűség uralkodott, szinte másról sem lehetett hallani, de őt, ezt nem érdekelte.