5.fejezet

   - Mit csinálhatott vele az-az állat? - kérdezte aggódva bátyám.
   Hallottam egy hangot, de egyáltalán nem láttam senkit sem.
   - Kettőt találhatsz, Baekhyun! - mondta Yifan szemrehányóan.
   Yifan? Mégis, miről beszélnek? Kivel, mit csinált és ki?
   - Ezzel most kurvára nem segítesz, Yifan! - csattant fel bátyám hangja. Ritkán lehetett hallani káromkodni, akkor azt jogosan tette.
   - Ne veszekedjetek már! - adott hangot Jongdae is. - Ezzel egyáltalán nem segítetek Sehun-on, ha egymást szidjátok! Várjátok meg Chanyeol-t, amíg visszaér az orvossal!
   Két lemondó sóhajt hallottam még, majd azt, ahogy valaki folytatta arcom cirógatását. A karomban lévő fájdalom elmúlt, talán csak a hirtelen jött sokk tette ezt velem, de jól éreztem magam. Próbáltam megmozdítani a fejemet vagy legalább az ujjamat, de amint az ujjam megmozdult a fájdalom előtört és ismételten átjárt a hatalmas kín. Összerándult a testem, ezzel pedig egy időben, megéreztem a hátsó felemnél is a fájdalmat.
   - A kurva életbe - szitkozódtam, amint kissé oldalra fordultam. Arcom eltorzult a fájdalomtól, kezemet egyből a sebre tettem, ami körül érezhető volt a megalvadt vérem, de valami anyag takarta a golyó okozta mélyedést.
   - Sehun - hallottam meg egyszerre hármójuk hangját, Baekhyun kezét kezemen.
   - Sehun, ne mozdulj! Attól csak rosszabb lesz - mondta bátyám, ahogy próbált megnyugtatni. Nagy levegőket véve próbáltam lenyugtatni magamat, de sehogy sem ment. A fájdalom és a kín minden egyes másodpercben ott volt, állandóan nyomatékosította bennem, hogy szenvedjek, de rohadtul nem akartam megadni másoknak, hogy így lássanak. Nem voltam gyenge! Ez semmiség.
   Átlépve a saját határaimat, nyitottam ki a szememet és ülőhelyzetbe tornáztam fel testemet, magamba fojtottam minden feltörő kiáltásomat, és szitkozódásomat, míg hátam nem találkozott az ágy keretével. Éreztem magamon, társaim tekintetét, mind ugrásra készen, hátha valami bajom lesz, de nem akartam, hogy aggódjanak.

   - Sehun - érintette meg óvatosan kezemet, mintha egy apró érintés is hatalmas fájdalmat okozna. Baekie mindig is ilyen volt. Mindentől félt. Félt, hogy fájdalmat okoz, akár egy apró érintéssel.
   - Nincsen semmi bajom - vettem nagy levegőt és megfogtam kezét. - Hány.. hány óra van? - nyeltem egy nagyot, mert nem tudtam, hogy mégis mikor értem vissza vagy még egyáltalán este van-e. Próbáltam megmozdítani a fejemet, de az is nehezemre esett.
   - Fél egy - hallottam a választ és egy sóhaj szökött ki ajkaimon. Szóval, még egyáltalán nem ért végett a nap.
   A perifériámból megpillantottam Jongdae-t, amint egy pohár vízzel közeledett felém, besüppedt mellettem az ágy és nyújtotta nekem a folyadékot, de mintha ő is félne tőlem. Miért fél mindenki? Elvettem tőle a poharat, majd a bal kezembe tettem, amit a testem mellett tartottam, majd testemen átnyúlva karommal összeborzoltam haját és egy kedves mosolyt küldtem felé.
   - Remélem nem azon gondolkodsz, hogy mit kell mondanod hyung-nak, ha én nem megyek vissza - néztem a szemébe, mire azok hatalmasra nyíltak. Tudtam, hogy ezen gondolkodott. - Nem fogok olyan könnyen meghalni, Jongdae. Egy ilyen elbaszott lövéstől, biztos, hogy nem. Meg, megígértem Joonmyun hyung-nak, hogy épségben hazaviszem a fenekedet, szóval nem ma fogom feldobni a bakancsomat. Bár vannak, akik biztos ezt akarják, de ezt az örömöt nem adom meg nekik olyan könnyen - kacsintottam rá. - Még mellettetek kell lennem egy jó darabig - mosolyom vigyorrá vált. Komolyan gondoltam minden egyes szavamat, és be is fogom tartani az ígéretemet. - Három ígéret közül, hagyj teljesítsek legalább kettőt.
   - Mi az a három? - szólalt meg mögülem egy hang. Nem tudtam hátranézni, de tudtam ki volt az.
   - Az egyik, haza kell juttatnom Jongdae-t Joonmyun hyung karjaiba - vigyorogtam a kisebbre, kinek szemeiben könnyek keletkeztek. - A második, mindenkit épségben kell hazavinnem. Ha én nem vagyok közöttük az nem baj - vontam meg óvatosan vállamat.
   - Mi az, hogy nem baj? - csattant fel mellettem bátyám. - Ha most kurvára nem fájna a karod, úgy elvernélek, hogy a következő öt évben is éreznéd! - fenyegetőzött velem.
   - Csak öt? - vontam fel a szemöldökömet mosolyogva. - Akkor nem lehet az olyan nagy verés. Tizennyolc évet lehúztam melletted, nagyobb bajom nem lehet - nevettem, mire Baekie egy gyengébbet belebokszolt az ép vállamba.
   - Olyan bunkó tudsz lenni, még betegen is - pufogott.
   - Szeretlek Baeki - néztem rá kedvesen és megsimogattam karját.
   - És mi a harmadik? - kérdezte Jongdae, ahogy közelebb jött hozzám.
   - A harmadik? - sóhajtottam egyet. - Meg kell találnom valakit. Egy eléggé fontos személyt, Aki egy szeretett személynek a barátja volt. Nem tudom, hogy ez sikerülni fog, de mindent meg kell tennem érte.
   - Ki az a szeretett személy? - kérdezte Yifan, de most már az arcát is láttam, mert kilépett mögülem és pontosan Dae mögött állt meg az ágynál.
   - Az.. legyen az én titkom. Nem akarlak belerángatni titeket még jobban.
   - Már régen belerángattál. Nem áll semmiből, ha ezt tudjuk. Segíteni fogunk - mondta barátom, semleges arckifejezéssel, de láttam a szemében, hogy komolyan gondolt minden egyes mondatot.
   - Ő...

   - Itt vagyunk! - hallottuk meg hirtelen Chanyeol hangját, amint bevágódott az ajtón. Mivel háttal voltam neki, így nem láttam kit vagy kiket is hozott magával, egészen addig, míg oda nem jöttek hozzánk. Chanyeol kérdően tekintett barátaimra és rám, Egy fél pillanattal később már meg is pillantottam a dokit, Dongdae és Eunhyuk tisztet is, akik aggódva néztek rám.
   - Mi történt veled? - kérdezte egyből Eunhyuk, közben pedig Jongdae közelebb engedte hozzám a dokit, aki az ágyra ülve kezdett el vizsgálni. Legelőször a lövés helyét nézte, egy vizes vagy egy fogalmam sincs milyen folyadékba áztatott ronggyal kezdte el törölgetni karomat, hogy a sebet tisztán láthassa. Amint az-az anyag a sebhez ért, felszisszentem és összeszorítottam fogaimat, hogy semmilyen hangot ne adjak ki.
   - Az-az állat megerőszakolta - válaszolt helyettem Yifan. Csak úgy köpte a szavakat és láttam rajta, hogy mennyire is ideges.

   - Mármint.. Jongin úrra gondolsz? - kérdezett vissza Donghae.
   - Igen - mondtam halkan, majd egy nagy levegőt vettem. - Miután kiszedted belőlem a golyót és a doki ellátott, nekem még fel kellett mennem hozzá és... Ez lett belőle - egy szuszra kivégeztem ezt a mondatot, mert ha tovább folytatom, azt már nem bírom ki. Még nehezemre esett erről beszélni, nem dolgoztam fel a történteket, és ha visszagondolok rá, akkor újra átélem a történteket, amit nagyon nem akartam.
   - Meg fogom ölni azt az állatot - sziszegte Yifan a fogain keresztül, miközben keze ökölbe szorult teste mellett.
   - Tudod jól, hogy nem teheted - fordítottam feléje fejemet. - És emlékszel mit mondtam tegnap? - vontam fel szemöldökömet, mire bólintott egyet, de nem szívesen. - Akkor ahhoz tartsd magad és ne avatkozz bele! Ez nem a te dolgod. Egyáltalán nem. Lehet, hogy rohadtul nem tetszik ez nektek, de valahogy meg kell védenem benneteket, és ha ennek az-az ára, hogy naponta megerőszakol, akkor tárni fogom. Mert nekem csak az számít, hogy ti jól legyetek,
   - Sehun, ez így nem..
   - Baekhyun - mozdítottam a másik irányba a fejemet és bátyám szemébe néztem. - Én már eldöntöttem ezt és nem tudsz lebeszélni róla, még a történtek után sem. Tudod jól, ha egyszer..
   - Ha egyszer valamit a fejedbe veszel, azt végig is csinálod. Tudom - sóhajtott egyet. - Örülnék neki, ha az életben egyszer nem lennél ennyire makacs és mazochista.
   - Én? Mazochista? Na, ne nevettess már, mert fáj tőle mindenem - kuncogtam és mosolyogva néztem rá. - Te is attól félsz, mint Jongdae?
   - Már hogy ne félnék? Basszus Sehun, az öcsém vagy! Persze, hogy félek, hogy elveszítelek! Ezt a kérdést inkább meg sem hallottam. Kibaszottul félek ettől az egésztől! - hadarta el az egészet, alig tudtam kivenni szavait, de ahogy beszélt, az megmosolyogtatott.
   - Éppen ezért kell, hogy megvédjelek. Neked nem itt van a végállomás, hanem máshol, valakinek az oldalán - szememmel próbáltam arra a személyre terelni a tekintetét, de amint odapillantott, már el is nézett.
   - Miért ismersz ennyire? - motyogta a kérdést.
   - Mert a testvéred vagyok - mosolyogtam és ép kezemmel megsimogattam arcát.
   - Sehun - hallottam meg a doki hangját és felé fordítottam a fejemet. - El kell, hogy menjünk az orvosi szobába, ott.. kényelmesebben el tudnám látni a másik sérülésedet - nézett rám, mire bólintottam egyet és hátamat elhúztam az ágykerettől. - És előtte fürödj meg, hogy tiszta legyél, és ne kerüljön semmi fertőzés a testedbe - mondta, miközben lemászott az ágyról, ahogy lassan én is követtem példáját. Kínszenvedés volt felállnom és sétálnom, éreztem, hogy minden egyes mozdulattól, szétszakadt mindenem, mintha újraélnék mindent.
   - Segítek - hallottam meg bátyám hangját, amint mellém lépett és egyik kezével átfogta derekamat.
   - Nem, Baekhyun - feleltem halkan.
   - Mi? - nézett értetlenül rám.
   - Nem te fogsz segíteni - néztem rá.
   - Akkor én - jelent meg Yifan is a közelemben.
   - Te sem - válaszoltam. - Ahogy Jongdae és Chanyeol sem.
   - Miért nem? - nézett értetlenül mindenki rám.
   - Mert a testvéreim vagytok, akiknek nem kéne ilyen állapotban látniuk. Gondoljátok magatokat az én helyembe. Ti szeretnétek, ha én úgy látnálak titeket? - tettem fel a kérdést, amire mindenki elgondolkodott. - Látjátok? Nem akarnátok. Jongdae és Baekhyun számára, túlságosan megrázkódtató lenne. Yifan és Chanyeol, ti talán el tudnátok viselni a látványt, de azután sajnálkozóan néznétek rám, amit egyikünk sem akar szerintem - mosolyogtam rájuk.
   - Akkor megyek én - hallottam meg annak a hangját, akire mindvégig gondoltam.

   Éreztem, hogy Baekie-nek ez egy hatalmas pofon volt, de meg kellett értenie, hogy erre egyáltalán nem volt felkészülve. Kissé vonakodva, de átadta Donghae-nak a felügyeletemet, aki vigyázva tartott karjaiba. Fellélegezve engedtem, hogy segítsen bejutni a fürdőszobába, majd bezárva mögöttünk az ajtót éreztem, ahogy egyre sebezhetőbbé váltam. Ahogy eltűntek a hangok és néma csend került közénk, a szívem egyre inkább összeszorult és a levegőt is nehezebben vettem. Látta rajtam, hogy koránt sem vagyok valami jól, de nem kérdezett semmit sem, csak segített megszabadítani a felsőmtől, ami a lehető legnehezebb volt számomra. - Egy pillanatot várjál - mondta és gyorsan az ajtóhoz sietett, mintha Eunhyuk nevét mondta volna, de lehet másét, nem nagyon tudtam kivenni, mert nem arra figyeltem. Csak álltam a zuhany előtt, meztelen felsőtesttel, a félig lelógott nadrágommal. Bal kezemmel, lecsúsztattam felesleges ruhadarabomat, ami hangosan érkezett a csempére. Amennyire csak tudtam felemeltem lábaimat, mert már ez a mozgás is fájdalmas volt. Nem is mozdulat, hanem az, hogy miért is fájt, attól voltam a legrosszabbul. Mocskosnak, sebezhetőnek éreztem magam.
   Megvártam míg Donghae visszatért és mellém állva segített a zuhany alatt állni, mert hogy a saját lábamon nem voltam képes megállni, mér szégyen volt. Megnyitottam a vizet, igaz, a kezem végig remegett, a levegőt nehezen vettem, de próbáltam ezeket nem a tiszt tudtára adni, hiszen milyen már, hogy az első napon így kikészülök?! A szappanért nyúltam, hogy a rajtam tornyosuló mocskot eltüntessem, de amint megfogtam azt a fránya tárgyat, egyből ki is csúszott kezeim közül, utána kaptam, de amint ezt megtettem, egyszerre két helyen nyílalt belém a fájdalom. A karomban és a végbélnyílásomban.
   - Ahh! - nyögtem fel a fájdalomtól és egyből karomra tettem kezemet, miközben a falnak támaszkodtam. Donghae, végig mellettem volt, látta rajtam a szenvedést, de tudta, hogy egyedül akarom megtenni ezeket a dolgokat, mert nem akartam ennyire gyengének mutatkozni. Csupán a derekamat fogta, ott nyújtotta nekem a támaszt, ami éppen elég volt. Megtartott, hogy ne essek össze és okozzak még nagyobb kárt magamban, de ez a fájdalom már túlságosan is sok volt. Túl sok, és túlságosan rövid idő alatt. Kapkodtam a levegőt, a könnyeimmel küszködtem, nem voltam az a sírós fajta, de tegnap kiszöktek a könnyeim, ahogy most is kikívánkoztak, de nem hagytam. Szenvedtem, és nem választottam a könnyebbik utat.
   - Sehun - szólított meg halkan és kínszenvedések közepette fordítottam feléje a fejemet. - Ne tartsd magadban azt, ami ki akar jönni. Enged szabadjára a könnyeidet, mert sokkal rosszabb lesz, ha magadban tartod. Hidd el, pontosan tudom, min is mész keresztül, átéltem hasonló dolgokat, csupán a személy különbözik. Sokkal jobb lenne, ha valaki előtt végre megmutatnád a gyengébbik oldaladat, hogy ne csak a te szívedet terhelje ez a sok fájdalom. Én Eunhyuk-nak mondtam el mindent, és mindezek ellenére mellettem maradt. Sőt. Azóta a kapcsolatunk, csak jobb lett és már nem csak barátok vagyunk - küldött felém egy biztató mosolyt.

   - Hogy? - néztem rá értetlenül.
   - Lehet nem látszik, de mi ketten egy párt alkotunk, lassan tíz éve. A besorozás után vallottunk szerelmet, és elválaszthatatlanok vagyunk azóta - vigyorgott nagyban. - Ha lehet, ezt ne hangoztasd senki előtt, főleg ne a ti korosztályotokban, mert abból hatalmas probléma is lehet. De most ne rólam beszéljünk. Azt akarom mondani ezzel, hogy valakinek, Baekhyun, Chaenyol, Yifan, Jongdae, vagy akár Eunhyuk-nak vagy nekem, nyugodtan elmondhatsz mindent. Mi meghallgatunk és megpróbálunk valahogy segíteni, hogy át tud vészelni ezt az időszakot. Tudom, hogy a szavak nem elegek, de hidd el, öten többet értek, mint te magad. Bízz meg a barátaidban és támaszkodj rájuk - simogatta meg játékosan vizes hajamat, miközben az a boldog arca nem tűnt el egy pillanatra sem, és mikor szavai eljutottak agyamig, könnyeim nekifutamodtak.
   Folytak a könnyeim, remegett a testem, fájt azok a kibaszott lőtt seb és a megerőszakolt fenekem, amit nem tudom, hogy a fenébe fogok megmosni. Nem törődve azzal, hogy ki mit hall, hogy esetleg azt hiszik éppen Donghae tiszt megkínoz, kiadtam magamból minden fájdalmamat. Bőgtem, mint egy kisgyerek, mindent elmondtam, ami csak az eszembe jutott, fájt, hogy ekkora terhet rót rám az élet, amivel egyedül kellett megküzdenem. Fájt, hogy nem lehet egy rendes életem, ahol boldogan élhetnék. Igazságtalannak találtam az életet, mert az is volt. Mondtam a magamét, Donghae nem mondott semmit sem csak hallgatott, és mire kikívánkozott belőlem minden gyötrelem, mind a ketten teljesen eláztunk, mert a vizet, természetesen nem zártuk el, nem akartuk, hogy érthetően hallják hangomat. Mikor egy nagy levegőt véve lenyugtattam magamat, a kezembe kaptam a szappant és elkezdtem megmosni magamat, miközben újonnan szerzett barátom a támaszom volt. Elég kínosan éreztem magam, hiszen egy még vadidegennek számító ember előtt kellett megmosakodnom, és nem is akárhogy takarítottam ki végbélnyílásomat. Az egész akkor volt a legrosszabb, amikor meg kellett szabadulnom az alsómtól, hiszen, másképp nem fértem hozzá a mocskos területekhez. Donghae elém került, úgy tartott, nehogy elessek, miközben azzal bajlódtam, hogy végre csupasz legyek. Túllépve lányos zavaromon, próbáltam kitisztítani magamat, ami eléggé kellemetlen és undorító volt, de ahogy telt az idő, úgy Donghae megszólalt, és tanácsokkal látott el. Elmondta, ő miként csinálta ezt, mi volt az, ami átsegítette ezen az időszakon, és így elterelte a gondolataimat a fájdalomról.

   Amint végeztem a mosakodással, kisebb segítséggel megszárítkoztam és végül tiszta ruhát is varázsoltam magamra, ami hihetetlenül jól esett. Már nem volt szükségem Donghae támaszára, egyedül lépkedtem ki a fürdőből és egyből barátaim aggódó tekintetével találkoztam. Nem akartam most beszélni, de azt sem, hogy aggódjanak értem, így Baekhyun-nak küldtem egy biztató mosolyt, Jongdae elé lépve pedig összeborzoltam haját, ezzel megnyugtatva kettejüket.
   - Menjetek aludni. Nemsokára jövök én is. Nehéz napunk lesz - sóhajtottam, majd az ajtó felé fordulva, kissé bicegve elindultam. A két tiszt velem együtt jött, elkísértek az orvosi szobába, mert igaz, hogy ma már jártam ott, de korántsem jegyeztem meg az útvonalat. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, csupán mentünk előre, néha rám néztek, hogy is vagyok, de ezen kívül semmilyen kommunikáció nem zajlott közöttünk. Ahogy a második emeletre értünk, már az ajtóban várakozó dokira lettem figyelmes, Park ezredessel az oldalán. Már félni kezdtem, hogy valami bajba kerülök, de csak nem fog megveretni, mert a két tiszttel voltam, ugye?
   Egyre jobban közeledtünk, míg elé nem léptem, de csupán végignézett rajtam, majd kissé arrébb állva befelé biccentve engedte, hogy bemehessek a dokihoz. Arra az ágyra feküdtem, ahová délelőtt Dae-t is hoztam, felültem rá, de eléggé fájt mindenem. Ahogy ott várakoztam, kissé körülnéztem a szobába, de egyáltalán nem volt szokatlan, vagy éppen megszokott. Különös érzés fogott el, amit először nem éreztem, de olyan volt, mintha megnyugtatna és elfeledtetné velem, miért is vagyok itt.
   - Ha végeztél, feltétlenül keressél fel - hallottam Park ezredes hangját, amint a dokival beszélgetett, majd Donghae-nak és Eunhyuk-nak intve, invitálta ki őket a helyiségből, hogy hozzáfoghassunk a feladatunkhoz. Mielőtt még bezáródott volna az ajtó, Donghae visszapillantott és egy biztató mosolyt küldött felém, ami kissé megnyugtatott, majd ketten maradtunk az orvossal.
   - Nos Sehun, a barátodtól, Chanyeol-tól, nagyban hallottam mi is történt veled. Viszont, szeretném tőled hallani a történetet, mert akkor fel tudom mérni mennyire is súlyos a sérülésed - mondta, ahogy a szekrényhez lépve, kinyitotta ajtajait és kutakodni kezdett bennem. Egy mély levegőt véve, próbáltam megfogalmazni mi is történt velem, majd ahogy összeraktam beszélni kezdtem.
   - Azt tudja, hogy Jongin meglőtt.
   - Jongin úr! - vágott a szavamba.
   - Nekem ő, egyáltalán nem úr és sosem fogom úgy szólítani! - néztem rá mérgesen, mire csak megforgatta szemeit és keresgélt tovább. - Még este fel kellett mennem hozzá, ahol megerőszakolt. Körülbelül tíz perc vagy húsz, nem is tudom pontosan mennyi idő telt el, de az biztos, hogy egy cseppet sem törődött azzal, hogy esetleg elvérezhetek, mert a kezemet hátrakötötte és felszakadtak a varratok, így ott tartottunk, ahonnan elkezdtük. Aztán szépen otthagyott, én pedig összeszedve magamat visszamentem a szobámba és valószínűleg elájultam, mert úgy - felnéztem az órára - háromnegyed órája ébredtem fel ismételten.
   - Eléggé ismerős a története, bár itt annyi volt a különbség, hogy a megerőszakolt fiút idehozta és egyből elláttam őt.
   - Donghae tisztre gondol?
   - Ő is járt így sajnos - sóhajtott. - Nem értem, ebben a családban miért öröklődik ez - csóválta a fejét. - De nem ő volt az egyetlen.
   - Ki volt az? - kérdeztem kíváncsian, ám abban a pillanatban nyílt az ajtó. Egy számomra ismeretlen férfi lépett be a szobába, egy borítékot fogva a kezébe. Egyenesen a dokihoz ment, átadta neki, majd távozott is. Megnézte kitől jött a levél, majd úgy vélve, elég ha később olvassa el, az asztalra csúsztatta a borítékot és visszafordult hozzám.
   - Lehet kissé kellemetlen lesz, de nem először csinálok ilyet, szóval bízzál bennem - mondta, majd olyat mondott, amit talán először életemben.

   Miután a doki teljesen rendbe hozott, ellátta a sérüléseimet - bár azt, ami a lehető legjobban fájt, azt sosem ismételném meg, semmi pénzért sem -, kaptam tőle fájdalomcsillapítót, ha esetleg szükséges, majd ellátott tanácsokkal, hogy mit ne csináljak a karommal, ha lehet. Nem tudtam biztosra megígérni neki, hogy nem használom a karomat, hiszen, arra lesz a legjobban szükségem ebben a két évben. Elhagyva a szobát, a gyógyszert is bevéve, indultam neki a rövidke útnak, ami az orvosi szobától egészen a szobámig tartott. Csupán két lépést tettem, de máris egy ismerős alakba botlottam, akit most egy időre el akartam kerülni, de valamiért mindig ott bukkan fel, ahol nem kéne. Látva, hogy jól voltam, hogy már nincsenek fájdalmaim, egy mosoly kúszott ajkaira, és egyre jobban közeledett felém. Már tudtam, ha ellenkezem, akkor csak rosszabb lesz minden, így egy technikát alkalmazva léptem én is feléje. Talán undorodni fog tőlem mindenki, de valahogy el kellett nyernem a bizalmát, azt kellett elhitetnem vele, hogy benne voltam ebben a játékban, és szívesen keresem a társaságát, és ha ehhez, az kell, hogy naponta megdugassam magam vele, akkor megteszem. Amint eléje értem kezeimet arcára helyeztem és lágy csókot nyomtam ajkaira. Undorodtam tőle, ahogy saját magamtól is, de mindent meg kell tennem, hogy azt higgye, amit én akarok.
   Kissé meglephettem tettem, mivel nem egyből viszonozta gesztusomat, hanem csak dermedten állt előttem, de ahogy feldolgozta, hogy én önszántamból csókoltam meg, egyből tuszkolta át nyelvét számba. Nem akartam, hogy ez a csók elfajuljon, így gyorsan kiváltam a csókból és megvártam, hogy rám nézzen.
   - Ennyire tetszettem neked? - kérdezte egy kacér mosollyal ajkain és mintha a szemében megcsillant volna a remény sugara.
   - Mondhatjuk - mosolyogtam rá. - De ha lehet, néhány napig maradjunk a pusziknál, különben nem sok hasznomat veszed úgy érzem - és beharapott ajkakkal markoltam bele fenekébe. El sem hiszem, hogy ilyesmire vetemedtem.
   - Ha ilyen szépen kéred, akkor bármit megteszek - simogatta meg hátsó fertályomat, ami miatta sajgott, de ha tényleg az ujjam köré tudom csavarni, akkor megérte ez az egész.

   - Majd akkor találkozunk - nyomtam egy csókot ajkaira, majd kiválva karjai közül, indultam tovább. - Ne maradj fenn sokáig - szóltam még vissza neki, majd a lépcsőhöz siettem, amennyire csak tudtam, de úgy, hogy fel ne tűnjön neki. Amint a látóterén kívülre értem, egyből a számat kezdtem törölgetni. Király, most még moshatom ki a számat is utána. Felbaktattam a lépcsőn, majd amint felemeltem a fejemet, beleütköztem valakibe. Kivel találkozom még a mai nap folyamán?
   - Sehun - szólított meg, bennem pedig megállt az élet. Miért pont belé kell ütköznöm? Felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
   - Park ezredes..?! - nem tudom miért, de ő az egyetlen egy személy, akitől tényleg össze tudom fosni magamat. Egyszerűen nem tudom miért, de az, ahogyan nézni tud az emberekre, az valami hátborzongató.
   - Remélem nem fogod megbánni a tetteidet. Tudd, hogy mindennek vannak előnyei és hátrányai. Nem biztos, hogy az a jó megoldás, ha feláldozod magadat a barátaidért. Ez egy nemes gesztus, és minden elismerésem, hogy képes vagy mindezt elviselni a barátaid érdekébe, de vigyázz. Nehogy a végén, még te járjál porul - mondta, majd kikerülve indult neki a lépcsőknek, de a harmadiknál megállt. - És még egy dolog - megfordultam, hogy láthassam. - Ha szükséged lenne valamire, az orvosi szobával szemben megtalálsz - és továbbmenve, hagyott magamra a gondolataimra.
   Ő most látta?! Látta, hogy megcsókoltam Jongin-t!? Pontosan látta a tervemet, hogy mit is akartam elérni az egésszel. Ennyire átlátható lennék? Ha ő ennyire kiismert, akkor Jongin is rá fog jönni, eléggé hamar. Valami mást ki kell találnom. Ezen tanakodva, haladtam a szobánk felé, amiből nem szűrődött ki semmilyen hang, így arra következtettem, hogy mindenki nagyban aludt. Halkan nyomtam le a kilincset, hogy véletlenül se verjek fel senkit és szerencsémre, ügyes is voltam. A szobában sötét volt, de az ablakon beszűrődő fény segítségével megtaláltam a szekrényt, amiben a ruháink voltak és a sajátjaimat nézegetve kerestem valamit alváshoz valót. Amennyire gyorsan csak tudtam átöltöztem, majd még a fürdőbe menve megmostam az arcomat. Amint végeztem, becsuktam az ajtót és az ágy felé mentem, de nem voltam valami ügyes, mert belerúgtam valamibe, aminek volt egy kicsinyke hangja és valaki megmozdult az ágyon.
   - Joonmyun..? - hallottam Jongdae álmos hangját.
   - Aludj tovább kicsi Dae. Egy pillanat és befekszem melléd - mondtam halkan, hogy másokat ne ébresszünk fel.
   - Rendben hyung - tette vissza fejét a párnára és aludt is tovább. Kisebbet sóhajtva közeledtem, egészen a matracig, amire rátettem mindkét talpamat és a felső korlátba megkapaszkodva néztem meg a fent alvókat. Nem kellett csalódnom, hiszen egybefonódva álmodtak, amint hatalmas barátunk karjai között, szinte eltűnt bátyám. Mosolyogva kezdtem leengedni magamat.
   - Sehun..? - szólított meg bátyám, mire visszakapaszkodtam.
   - Visszajöttem. Rendben vagyok. Aludj csak tovább - mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam, mire csak bólintott egyet és visszafészkelte magát Chanyeol karjai közé, amit talán teljesen öntudatlanul tett. Lemásztam, majd Jongdae és Yifan közé mászva, takartam be magamat és hajtottam fejemet a párnára. Örültem, hogy végre vége volt a napnak és pihenhettem, de tudtam jól, hogy innentől indulnak csak a nehézségek. Ahogy ezen tanakodtam, megéreztem, amint a kisebb egyre jobban közeledett hozzám, míg teljesen hozzám nem bújt. Mosolyogva öleltem át, miközben azt motyogta mennyire is szereti hyung-ot, simogattam meg a hátát és hagytam, hogy a karjaimban találjon megnyugvást. Lehunytam szememet és kiengedve magamból minden feszültséget tértem álomra.
   Bárcsak abban az álomban élhetnék...

4.fejezet

   - Köszönöm, hogy velem voltál Sehun - mondta nekem, amikor már felébredt az orvosi szobába, most pedig megyünk vissza a szobánkba. Egymás mellett sétálunk a második emeleten, nem szóltunk egymáshoz, mióta elhagytuk az orvosi szobát, csupán az jár a fejemben, amit a doki mondott. Jongdae-nak nem kellene itt lennie. Ezt a két évet nem fogja túlélni. Annyira le van gyengülve az immunrendszere, hogy a szervezete, ezt a hajtást nem fogja tudni feldolgozni. Rengeteg stressznek lesz kitéve, amit lehet ő ki fog bírni lelkileg, de a teste nem. Még a doki sem tudta megmondani, hogy pontosan milyen betegsége volt Dae-nak, de valami azt súgta, hogy nem csak ennyi állt a háttérben. Lassan mentünk fel a lépcsőn, majd mentünk végig a folyosón, hogy bemehessünk a szobánkba, ahol a három fiú várt minket. Már nyúltam volna a kilincsért, hogy bemehessünk, amikor megragadta kezemet és megállított.
   - Sehun, kérlek, ne mond el nekik, hogy mi történt. Nem szeretném, ha aggódnának. Megteszed ezt nekem, ugye? - nézett rám nagy szemekkel, melyek könyörögtek, hogy ne mondjak semmit se a többieknek. Nem tudtam ellenállni azoknak a kölyök kutya szemeknek, meg nem akartam, hogy ezért rosszul érezze magát, így belementem.
   - Megígérem - sóhajtottam és egy kis mosolyt csalva az arcomra megsimogattam haját.
   - Köszönöm - ugrott a nyakamba egyből. - Nagyon köszönöm, Sehun. Hatalmas nagy szívességgel tartozom most neked - mászott le rólam. - Menjünk be - mosolygott rám, majd lenyomta a kilincset és már be is lépett a szobába. Lehajtott fejjel követtem őt, magam mögött behajtva az ajtót, hogy ne zavarjon bennünket senki sem. Amint a többiek felé fordultam, hirtelen valaki a nyakamba borult, miközben hallottam a feltörőben lévő zokogását.
   - Sehun - suttogta nevemet, a karja erősen fonódtak nyakam köré, a levegőt is kiszorítva belőlem. Értetlenül meredtem a személyre, aki ölelt, és lassan kitört belőle a zokogás, de talán azért, mert megkönnyebbült. - Nincsen semmi bajod ugye? - kérdezte halkan.
   - Nincsen semmi baj, Baekhyun - öleltem át derekát és lágyan simogatni kezdtem hátát, hogy megnyugtassam. - Mégis, mi történne velem az első öt percben? - mosolyogtam, ahogy belegondoltam, ő mennyire is aggódós típus.
   - Annyira megijedtem, amikor nem találtalak ott. Úgy féltem, hogy elveszítelek. A legjobb barátomat, a testvéremet, aki a másik felem. Ne tűnj el így többé! - szorult egyre jobban nyakamon karjai, ahogy teljesen hozzám simult, helyet sem adva a levegőnek.
   - Nem fogok. Ígérem - simogattam tovább, hogy megnyugtassam. Miközben haját simogattam, feltekintettem, hogy a többiekre nézzek. Mindenki Jongdae körül legyeskedett, Chanyeol kérdezgette, hogy mégis mi történt vele, Dae meg, mosolyogva válaszolt neki, mintha mi sem történt volna. Eunhyuk és Donghae is bent tartózkodott a szobában, és csendben figyelték az eseményeket. Láttam, ahogy Donghae odasúgott valamit a másiknak, majd ő rám nézett, végül csak vissza barátjára és bólintott egyet. Yifan az ágyon ülve nézte, ahogy két barátunk beszélgetést folytatott egymással, majd hirtelen rám kapta tekintetét, én pedig elfordítottam fejemet, hiszen nem akartam, hogy lássa, milyen hatással van rám, csupán az arca. Annyira nem értem magamat, hogy miért is sikerült így elcsavarnia a fejemet, de tartanom kell magamat az elvemhez, miszerint elkerülöm. Mert pontosan tudtam, hogy neki nem az olyan fiúcskák jöttek be, mint én, hanem a gyönyörű lányok, így eléggé kevés volt az esélyem nála.
   Miután sikeresen lenyugtattam Baekhyun-t, aki inkább azért volt ennyire érzékeny, mert még csak az első nap van, és eléggé messze van a vége ennek az egésznek. Félt, hogy egyedül marad, hogy nem fogja túlélni ezt, hiszen, nem csupán kiképzésről volt szó. A két tiszt, magunkra hagyott, mondták, hogy estefelé még lesz egy sziréna, ami azt fogja jelenteni, hogy a nagy terembe kell mennünk, hogy Park ezredes üdvözölje az újakat és meglássuk a neveinket a kivetítőn. Jobb ötlet hián, hogy mivel is üssem el az időt, a szirénáig, elfeküdtem az ágyamon, kezeimet a fejem alá tettem, lehunytam szemeimet és pihentem. Nem tudtuk, hogy mire is számítsunk, hogy vajon másnap mit is kell tennünk, így mind arra a következtetésre jutottunk, hogy kipihenjük magunkat, még a nehéz napok előtt, mert valami azt súgta, nem lesznek hosszúak az éjszakáink. Ahogy feküdtem az ágyon, érzékeltem, amint a többiek is követték példámat. Megéreztem, amint Jongdae a közelembe férkőzött, amint Baekie és Yeol, felmásztak az ágyra, Yifan pedig eddig is itt volt, így tudtam, hogy mindenki a helyén volt. Egy kisebbet sóhajtva, adtam ki minden feszültséget magamból és próbáltam pihenni, talán aludni egy keveset, mert az este semmit sem aludtam bátyám miatt. Lassan fordultam át a másik oldalamra és hagytam, hogy az álom a birtokába vegye elmémet.

   Annyira kényelmesen aludtam, a párna annyira puha és jó az illata, hogy képtelen vagyok elszakadni tőle. Álmomban, minden csodás volt, nem kellett besorozásra mennünk, végre szabadon élhettünk és nem kellett attól tartanunk, hogy miből élünk meg másnap. Mindenki mosolygott, ami talán a lehető legfontosabb volt az emberek életében, hogy a szeretteit biztonságban tudhassa. Láttam mindegyik kistestvéremet, amin ragyogó arccal rohangáltak a ház előtt, anyáék boldog mosolyát, mely megdobogtatta a szívemet. A bátyáimat, hogy boldogok azokkal az emberekkel, akiket nekik szánt az ég. Minseok-ot Yoora mellett, amint egymás kezét fogva csodálták a gyönyörű világot. Joonmyun hyung-ot Jongdae mellett, aki levakarhatatlan mosolyával ajándékozott meg minket, ezzel mosolyt fakasztva ajkunkra. Ott volt még Baekhyun, aki egyik barátunk mellett ült, kit csak akkor vett észre, amikor felnyitottuk a szemét, hiszen, egyikük sem olvasott a jelekből, hogy egymásnak szánta őket az ég. Végül pedig ott voltam én. Mellettem üresen állt a hely, várva, hogy a személy, akire a leginkább vágyok, talán sosem érkezik meg, míg meg nem elveszítettem szemem látását. Ijedten kaptam a szememhez, ami előtt kettő tenyér lakozott, amint a bőrfelülethez értem, rögtön tudtam, ki is volt az a személy, így hatalmas mosollyal az arcomon fordultam meg és tekintettem fel a személyre, aki nem volt más, mint...
   - Sehun - hallottam meg a hangot, melyre minden reggel ébredni akarok. Még mocorogtam egyet fekve, még inkább a párnámba temettem arcomat, hogy tovább álmodhassam ezt a gyönyörű álmot. - Sehun. Nyomod a hasamat - éreztem meg, amint valaki a hátamat kezdte el cirógatni, ezzel is segítve felkeltésemet. Lassan nyitottam fel szemeimet és számomra egy különös anyagot véltem felfedezni arcom előtt. Ez nem is egy párna. Laposakat pislogva fordítottam el fejemet és megpillantottam egy kedvesen mosolygó fiút, aki kuncogni kezdett álmos fejemen. - Nincs ellenemre, hogy rajtam alszol, de azért az ételt jobban szeretem a gyomromba tudni - kuncogott, miközben összeborzolta hajamat.
   - Mi? - ráztam meg kissé fejemet és felmértem a terepet, hogy mire is érthette. A feje egy vonalban volt az enyémmel, a fejem a hasa és a mellkasa között helyezkedett el, kezeimet erősen fontam köréje, miközben egyik lábammal is magamhoz láncoltam. Ez mind még elfogadható volt, hiszen volt, hogy így keltem fel egyszer Baekhyun mellett... Igen, Baekhyun mellett, de most koránt sem a bátyámat ölelgettem. Még, ha Jongdae lett volna, azzal sincsen semmi probléma, de hogy YIFAN-t ölelgettem így, az kiverte a biztosítékot. Egyből elhúzódtam tőle, közben rengetegszer elnézést kértem, és sikeresen a padlóval találkozott a fenekem, mert a nagy mozgolódás közepette lebucskáztam az ágyról. - Aú - nyekkentem egyet, ahogy próbáltam ülőhelyzetbe tornázni magamat. - A fenébe is már - simogattam derekamat, mert szerencsétlenségemnek köszönhetően, azt is szépen megütöttem.

   - Gyere - került hirtelen egy tenyér arcomba, én pedig kikerekedett szemekkel meredtem a "megmentőmre". Az a személy nyújtotta felém, tökéletes bőrrel fedett kezét, akit még az előbb párnának használtam. Még mindig az a csodálatos mosoly terült el az arcán, ami miatt képes volt a szívem, kiszakadni a helyéről. Miért teszi ezt velem állandóan? Rohadtul nem igazságos ez!

   Kissé vonakodva, de feléje nyújtottam jobbomat, hogy segítségével végre lábra állhassak, de amint összeérhetett volna tenyerünk, abban a pillanatban szólaltak meg a szirénák. Valami kurva hangosan visszhangoztak a folyosókon, a füleim csengtek tőlük, és már a fejem is fájt, pedig csak két másodperce kezdődött?! Egyből felpattantam a földről és vezettem szemeimet a falon lévő órára. Fél nyolc volt. Több mint öt órát aludtam? Yifan-t ennyire nem zavarta, hogy rajta fetrengtem?  Kissé aggódva pillantottam ágyon ülő barátomra, hogy ő is éppen azon gondolkodott-e, mint én. Amint tekintetünk találkozott, már nyitottam volna a számat, arra kérdésre, amit már kezdtem megfogalmazni magamban, de ezzel egy időben ugrott le magas barátunk az ágyról, ezzel megtörve a pillanatot. Tudtam jól, hogy ez nem a megfelelő pillanatra, így hátat fordítottam neki és Jongdae-t karon ragadva indultam az ajtó felé, hogy mindenkit kövessen. Amint lenyomtam a kilincset, mindenki mögöttem sorakozott és már indultunk is végi folyosón, amin a velünk egy idős fiatalok cikáztak, hiszen hirtelen érintette sokukat a sziréna. Valaki éppen egy törölközőt próbált meg a derekán tartani - biztosan a jóleső meleg víz alól rángatta ki a visító hang. Volt, aki a cipőjét aggatta a lábára - ilyenkor hálát adok az égnek, hogy cipőben fetrengtem az ágyon és nem kellett azzal bajlódnom, hogy bekössem a cipőt. Össze-visszamentek az emberek, a hozzájuk beosztott felügyelők pedig próbáltak rendet tartani, de valamiért nem ment nekik. Mi gyorsan átverekedtük magunkat a nagyobb tömegen, végig Jongdae csuklóját fogtam, hogy el ne tűnjön nekem. Csak az kéne még, hogy keresgéljem itt. Megígértem hyung-nak, hogy vigyázni fogok rá, és én be is fogom tartani, még akkor is, ha emiatt másképp fognak rám nézni az emberek, de nem tudják az okát, hogy miért is viselkedtem így vele.
   Miután kijutottunk az embertömegből, még többe futottunk, akik éppen a lépcsőn siettek lefelé és közöttük megpillantottam Donghae és Eunhyun tisztet is, kik egy mosollyal jutalmazták gyorsaságunkat. Vártam a megfelelő pillanatot, hogy mi is be tudjunk csatlakozni a lefelé szállingózó emberek közé, de annyian jöttek állandóan, hogy attól féltem, eltűnik Dae a közelemből. Csak figyeltem a felénk jövő férfiakat, kik már rutinosan haladtak lefelé, míg végül egy löketet meg nem éreztem hátulról, amint a tömeg felé tolt. Már éppen készültem leordítani azt a barmot, aki így elindított minket, még szerencse, hogy Dae tudta tartani a lépést. Hátrapillantottam és talán abban a percben, lepődtem meg a legeslegjobban, ahogy megláttam ki is volt az illető. Egyszerre lepődtem meg és lettem hihetetlenül dühös. Mégis mi a fenét keres ez itt? Éreztem, amint keze derekamon pihent, ott tolt egyenesen előre, és hálát adtam az égnek, hogy a mellettem lépdelő fiú, ebből nem vett észre semmit, és fogalma sem volt arról ki is ez a személy mögöttem. Az-az undorító féreg nem csupán, hogy hozzámért és taperolt, de még élvezte is, hogy ilyen helyzetben voltunk, mert nem nagyon tehettem ellene semmit sem a lépcsőn, sem pedig a folyosón, ami a nagy terembe vezetett. Körbetekintettem a teremben és láttam, amint a velünk besorozott fiúk egy része, már felsorakozott, ahol a melléjük kiosztott tisztekkel álltak, így szemeimmel Donghae-t kerestem, míg meg nem pillantottam. Arra felé kezdtem terelődni, de egy pillanatra megdermedtem, hiszen az a féreg még mindig mögöttem volt és most keze nem éppen a derekamon volt, így indulatosan fordultam vele szembe. Felforrt bennem a düh, mert pontosan tudtam mire is kellettem neki, de én korántsem akartam, hogy a kis játékszere lehessek. Mocskos, undorító, perverz állat, aki egy nála alacsonyabb rendűn akarta kiélni vágyait. Belőlem aztán nem kap.
   - Mielőtt még bármit tennél, drága Sehun-om - szólított meg, amint látta mennyi érzelem suhant át az arcomon. -  Ne felejtsd el, kivel is állsz szembe és, hogy mit mondtam még délelőtt - mondta a szemembe nézve, bennem meg felment a pumpa. Pontosan tudta, erre semmit sem mondhattam. - Kilenckor várlak a szobám előtt - ezzel egy lépést tett felém. - Nem ajánlom, hogy késsél, mert annak nem lesz jó vége - suttogta a fülembe, majd pedig egy kaján mosollyal ajkain hátrált, aztán eltűnt a tömegben, én pedig ott ragadtam Dae értettlen tekintetével és a többiek teljesen sokkolt arckifejezésével. Semmit sem hallottak a beszélgetésből, csupán azt látták, amint a Vezető kicsinyke fia nem éppen olyan helyzetet teremtett közöttünk, ami teljesen egyértelmű volt mindannyiuk számára.

   Dühösen meredtem utána, majd idegesen kifújva a levegőt húztam magam után Jongdae-t, hogy végre odaérhessünk a két tiszthez, hiszen alig pár másodpercünk maradt a szirénából. Átverekedtem magam a tömegen, éreztem magamon a többiek tekintetét, szinte lyukat fúrtak a hátamba, de ez nem éppen a megfelelő pillanata volt arra, hogy ezt megvitassuk. Megállva Donghae tiszt mellett engedtem el lassan a mellettem álló fiú csuklóját, aki abban a pillanatban, amint nem érintkezett bőrünk, belekapaszkodott karomba és úgy bújt hozzám. Fél szemmel lelestem rá és láttam, hogy teljesen értettlen tekintettel lesi arcomat, hátha kiolvassa belőle, hogy mi is történt az előbb. Csak mosolyogva borzoltam össze haját, hogy megnyugtassam és eltereljem gondolatait, de tudtam jól, hogy az elsők között lesz, aki megkérdezi mi is történt az előbb. Vállam fölött hátratekintettem és egyből Baekhyun aggódó arcával találtam szembe magamat. Ő talán többet látott és tudott, mint a kicsi Dae, de még ő sem volt tisztába azzal, hogy mit is akart tőlem az a borzalmas alak. Hátam mögé tettem szabad kezemet és összefontam két ujjamat, ezzel jelezve neki, hogy mindent rendben tartok. Régen is így jeleztem neki, ha éppen egy dolgozattal bajlódtam és ő segíteni akart, de a saját erőmből akartam megszerezni a tudásomat. Talán kicsi megkönnyebbült, talán nem, de már nem nézett úgy, mint az előbb. A többiekre rá se mertem nézni, így inkább előrefordultam és vártam, hogy végre elmondják miért is kellett idejönnünk, de amint Park ezredesre néztem és megpillantottam mellette egy személyt, azt kívántam, bárcsak láthatatlan lennék. Szemeit az enyéimbe mélyesztette, éreztem, hogy a lelkembe látott azokkal a szemekkel, szemeiből tökéletesen ki tudtam olvasni, hogy már nagyban azon gondolkodott, hogy mi is történjen az este. Hogy keveredtem bele ebbe az egészbe? Az izmaim megfeszültek, nehezen vettem a levegőt és úgy éreztem, mintha mindenki tudna mindent és ezért megvetnének. Rosszul voltam. Nagyon rosszul.
   Hirtelen egy tenyér simult a derekamra, ahogy óvatosan oldalamat kezdte egy simogatni, hogy ezzel megnyugtasson. Éreztem, amint a feszültséget felváltja a kellemes meleg érzés, melyet csak ő volt képes kiváltani belőlem. Elernyedtek izmaim és lassan fordítottam hátra a fejemet, hogy megköszönhessem neki tettét.
   - Mit mondott, amivel így felidegesített? - kérdezte suttogva. Megéreztem leheletét nyakamon, amitől kirázott a hideg.
   - Csak.. - sóhajtottam egyet. Nem mondhattam el neki, hogy talán éppen az járt a fejében, hogy meg akar fektetni, mert annak biztosan nem lesz jó vége, jelenetet pedig nem akartam rendezni. - Csak este megint el kell mennem hozzá - suttogtam, ahogy feléje fordítottam arcomat. Szemeim öntudatlanul kezdtek cikázni arcán, többször megállapodva ajkain. Istenem, miért nézem így?
   - Akkor ne menjél - suttogta, amint kissé maga felé is húzott. Miért mondja és teszi ezt?
   - Tudod jól, hogy nem tehetem meg Yifan - hajtottam le fejemet. - Ő, a Vezető fia. Akármennyire is utálom, engedelmeskednem kell neki, különben bánt titeket. Bele se merek gondolni, mit tenne, ha ellenszegülnék neki.
   - Honnan tudod, hogy bármit is tenne?
   - Onnan, hogy taszított már úgy neki a falnak, hogy mozdulni sem tudtam, pedig tudod, hogy engem nem könnyű lefogni - néztem bele szemébe. - Yifan, ő bármit megtehet. Bármit. Be kell kerülnöm a bizalmába, hogy aztán könnyebben mozoghassak itt és ha ehhez az kell, hogy naponta kétszer vele ott legyek, akkor megteszem. Nem engedem, hogy bántson bármelyikőtöket. Téged és Chanyeol-t nem féltelek annyira, de... - és itt kissé hátra pillantottam és láttam, amint bátyám az előbb említettel beszélgetett. - Baekhyun-t és Jongdae-t, meg akarom védeni. Megígértem hyung-nak, hogy Dae-t mindentől és mindenkitől megvédem, ha belepusztulok is. Baekhyun, őt meg azért mert a testvérem, aki mindent tud rólam. Nem engedhetem, hogy bármi bajuk essen - suttogtam el neki a végét, mintha a világ legnagyobb titkát osztottam volna meg vele. Keze még mindig derekamon volt, ez egyfajta megnyugvást nyújtott, miközben beszéltem és jól esett a közelsége is, pedig tudtam jól, hogy ő korántsem érzett úgy irántam, mint én ő iránta.
   - Ugye tudod, hogy nem vagy egyedül? Mi melletted állunk és mindenben támogatunk. Nem akarjuk.. nem akarom, hogy bármi bajod essen - szorította meg kissé derekamat és még szerencse, hogy nem néztem rá, mert ha látna az arcomat, biztos lennék abba, hogy olyan fejet vághatok, mint aki éppen most hallotta, hogy megnyerte a világ legnagyobb jutalmát. Mit mondott az előbb? Nem akarja, hogy... bajom essen? Ő, aggódik értem? Már készültem arra, hogy feléje fordítsam a fejemet és megkérdezzem, mégis hogy értette ezt, de abban a pillanatban lépett el tőlem, halkultak el a szirénák, amit Park ezredes hangja váltott fel.

   - Üdvözlök mindenkit - kezdett bele a beszédébe, de annyira nem bírtam rá figyelni, mert még mindig az előző beszélgetés sokkja alatt voltam. Yifan, azt mondta, hogy nem akarja, hogy bajom essen. Annyira szokatlanok voltak tőle az ilyen mondatok, hogy egyáltalán nem tudtam, miként is kéne reagálnom rá. Amióta csak megkezdődött ez a besorozás, annyi minden változott, hogy már azt sem tudom, hogy tényleg megtörténik velem ez vagy csupán álmodom az egészet. Teljesen megváltozott az életem, pedig csak két nap telt el, de mégis olyan, mintha már a második évem lenne. Park ezredes csak beszélt és beszélt, többször végigtekintve rajtunk, én pedig úgy tettem, mint aki lelkesen figyeli minden szavát, de ez természetesen nem volt igaz. Korántsem tudtam miről is beszélt az idősebb, csak szája mozgását figyeltem, de a gondolataim még mindig ott cikáztak, amit Yifan mondott és, hogy mi milyen helyzetben is voltunk, ami még inkább összezavart. Érezne irántam valamit? Vagy csak kihasználja a helyzetet? Nem, az nem lehet. Nem olyannak ismerem, aki csak játszadozik az emberekkel. Fogalmam sincs mit is higgyek, teljesen összezavarnak itt, mindenki mást mond és tesz, azt sem tudom már ki is vagyok.
   A következő pillanatban egy hirtelen jött lövés hangját halljuk meg, én pedig éreztem, amint valami iszonyatos nagy fájdalom nyílalt a karomba. Rögtön odakaptam a kezemet, ezzel kissé arrébb tolva Jongdae-t, aki teljesen rémülten tekintett rám. A körülöttem állók egy emberként mozdultak meg, miközben én a földre rogytam, miközben a fájdalmat próbáltam elnyomni. Mégis ki a fasz volt ez?
   - Remélem ez elég nagy tanulság lesz mindenki számára - hallottam meg hangját és arra fordítottam a fejemet, ahol néhány perce láttam. Most is ott volt, csupán lépéssel előrébb, egy pisztollyal a kezében, amit egyenesen rám szegezett. Mégis mi folyik itt? - Mutathatjátok azt, hogy figyeltek, de korántsem vagytok itt teljesen. Park ezredes kileheli a lelkét azért, hogy kiképezzen titeket, de ti még arra sem méltatjátok, hogy figyeltek rá. Nincsen szükségünk olyan emberekre, akik nem képesek félretenni a szerelmi életüket, esetlegesen egy viszonzatlan szerelmet. Itt kell lennetek testben és fejben is - mondta egyenesen a szemembe nézve, miközben én a pisztoly csövével néztem farkasszemet. Ha kell megölhet, egyáltalán nem fogom utálni érte. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt, a karomon már folydogált a vérem és hullott le a földre. Éreztem, hogy Baekhyun ugrana oda hozzám, hogy segítsen, ahogy a többiek is, de valami, vagyis valaki megállította őket. Jongin, néha rájuk nézett ezzel utasítva őket, hogy maradjanak ott ahol vannak. - Donghae tiszt. Vegye ki most a golyót, majd lássák el, de ezt itt most mindenki szeme láttára, hogy tanuljanak az egyik társuk hibájából - adta ki az utasítást, miközben leeresztette a fegyvert és eltette. - További szép estét mindenkinek - a szemembe vájta tekintetét, majd elhagyta a termet, mint aki jól végezte dolgát. Éreztem, hogy Donghae odalépett hozzám és lábra állított.
   - Eunhyun, fogd le! - utasította, bennem pedig ekkor tudatosult mi is történik. Eunhyun, lefogta, mindkét karomat, így a fájdalom még jobban belém hasított és összeszorított fogakkal próbáltam nem hangot adni kínomnak. Megkereste, hol is hatolt belém a golyó, majd a pólómat eltávolítva arról a részről, a felesleges anyaggal kissé megtisztította a területet, hogy lássa is mit tesz.
   - Hagyd. Ott. Azt. A. Nyamvadt. Golyót - sziszegtem a fogaimat összeszorítva. - Ha neki az kell, hogy szenvedjek, akkor hagyd ott - néztem a tiszt szemébe.
   - Megvagy őrülve?! - ordított bele a képembe. - Ha benned hagyom, véged van! - vágott képen a valóság és abban a pillanatban éreztem meg, amin ujjai a húsomba mélyednek, keresve azt a kibaszott lövedéket. A hirtelen jött fájdalomtól, majdnem felordítottam, de még idejében zártam össze fogaimat és szorítottam össze szemeimet, hogy ezzel nyugtassam magamat.
   - Hogy menne a picsába! - sziszegtem, miközben mér Donghae tiszt megtalálta a golyót, de eléggé nehezen tudta kiszedni belőlem. Éreztem magamon a többiek aggódó tekintetét, valaki sajnálkozva, esetleg együtt érzően tekintett rám, de volt, aki lenézett, mert felsőbbrendűnek érezte magát. Ódákat zengtem azért, hogy nem a vállamba fúródott az a fránya golyó, hanem csak a felkaromba, mert akkor lehet képtelen lennék a mozgásra. És még ma el kell mennem hozzá. Hogy én mit fogok kapni ezért! Teltek a percek, a fájdalom egyáltalán nem akart elmúlni, fél szemmel láttam, hogy már Park ezredes is ott tartózkodott mellettem, segített Eunhyun-nak lefogni, hiszen végig vergődtem a fájdalomtól, ami egyre jobban erősödött. Csupán hangot nem adtam tettüknek, de baromira fájt, még életemben nem éreztem így magam. Vertek már meg, tört el a karom, de egyik sem volt még ennyire fájdalmas.

   A fájdalom kezdett csillapodni, teljesen levert a víz, kapkodtam a levegőt, ahogy éreztem Donghae kiveszi belőlem a golyót, majd jó messzire elhajítja, hogy most kezdődjön az igazi feladat. Nem is tudom mikor jött is a doki, de már ott állt mellettem, engem pedig a földre fektettek, hogy ne vergődjek annyira. Baekhyun arcát is megleltem a közelben, a fejem mellett térdelt és beszélt hozzám, de egyáltalán nem hallottam, amit mondott, csak a fájdalom járt a tudatomban, de az, hogy ott volt kissé megnyugtatott. Simogatta az arcomat, mint régen, ha valami bajom volt, és ez segített, hogy elfelejtsem, miért is történt mindez. Hirtelen nyílalt belém a fájdalomcsillapító a nyílt sebembe, aminek következtében felordítottam, eddig bírtam visszafogni magamat. Amint a hang kijött a torkomon, egyből be is fogtam a számat, hogy ne lásson senki se ilyen szánalmas alaknak. Donghae a sérült karomat fogta le, míg Eunhyun a lábaimat, Park ezredes pedig a másik karomat és kissé a mellkasomat is, hogy ne ficánkoljak, miközben a doki próbál összevarrni. Az a fájdalomcsillapító, semmit sem segített. Végigéreztem, ahogy a tű és a cérna a bőrömbe mélyed. Borzalmas és undorító volt.
   Amikor a doki egy réteg gézt is tett rá, hogy elfedje a területet, mindenki elengedett, majd segítettek talpra állítani. Kissé megtántorogtam, amikor a lábamat a talajon éreztem és senki sem tartott, de egyből két erős kart éreztem meg derekamon, amint megtartott. Kábultan tekintettem fel, a személyre, aki ilyen erős volt, és elkerekedett a szemem, mikor nem Yifan-t pillantottam meg magam mellett. Baekhyun volt az, aki erősen tartott és lett a támaszom. Nem is tudtam, hogy ennyire erős. Egy erőtlen mosolyt küldtem felé és egyik karomat átvetve nyakán, segített megtalálni az egyensúlyomat.
   - Hány óra van? - ez volt az első kérdésem egyből.
   - Fél kilenc - válaszolta valaki, az arcom pedig eltorzult.
   - Menjünk - mondtam bátyámnak.
   - De..
   - Menjünk Baekhyun! - csattantam fel, ahogy ismét a karomba nyílalt a fájdalom. - Csak menjünk végre.. - suttogtam neki, mert úgy éreztem megfulladok a rengeteg kíváncsi és lenéző tekintettől.
   - Jó.. - motyogta, majd erősen tartva indultunk meg a folyosó felé, ami a lépcsőkhöz vezettek. Mivel egymás mellett nem nagyon fértünk el, így egyedül kellett felküzdenem magamat a harmadik emeletre, de végig éreztem, hogy ha elesek vagy valami bajom lesz, Baekhyun lesz az első, akinek karjait megérzem. Lassan, de feljutottam a második emeletre, ott kissé megpihentem, mert már nem nagyon volt erőm.
   - Innen egyedül megyek - mondtam, amikor már háromnegyed kilenc volt, mi pedig a harmadikon álltunk a lépcsőnél. Négy értetlen tekintetet éreztem magamon.
   - Hogy mi? - csattant fel Chanyeol.
   - Újra fel kell mennem hozzá - sóhajtottam, ahogy kapaszkodtam a korlátba. - Bármit is mondotok, nem fogok hallgatni rátok. Nem tudtok lebeszélni. Fel kell mennem hozzá - fordultam a lépcső felé és megtettem az első fokot. - Yifan, mond el nekik, amit neked mondtam a nagy teremben - néztem rá, majd meg sem várva a választ indultam tovább, nehogy elkéssek, mert nem akartam még egy golyót a karomba. Nagy nehezen, feljutottam az emeletre és a fal mentén, néha megkapaszkodva valamibe értem el, ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Feltekintettem az egyik ajtó fölötti órára, majd amikor az megütötte a kilencet kopogtattam.

   - Gyere! - hangzott a válasz bentről, így lassan, de benyitottam végül. Magam mögött bezárva az ajtót és nekitámaszkodva, mert még mindig nem voltam a lábaim uralma alatt. Vártam, hogy mondjon vagy tegyen valamit, és ne csak egy önelégült vigyorral üljön az asztalánál, miközben azt nézte mennyire is szenvedtem. Most úgy beverném a képét, ha nem fájna rohadtul a karom. Hatalmas nagy mázlija van. - Mi a baj Sehun? Fáj a karod? - biggyesztette le ajkait, mintha sajnálna, pedig rohadtul élvezte a szenvedésemet, mert tudta, hogy ezt ő tett velem.
   - Semmiség. Alig érzem - rántottam meg vállamat, majd elindultam feléje és leültem abba a fotelba, amibe délelőtt is. Sokkal jobb ülni, mint állni. Lábaimat kinyújtottam, majd vártam, hogy nekikezdjen a mondandójának. - Ezt komolyan szükséges volt? - vontam fel szemöldökömet és a sérülésemre biccentettem. Rohadtul nem értettem ezt az embert. Beteg volt.
   - Nem feltétlenül - mosolygott és felállt, majd megkerülve az asztalt megállt velem szembe tisztes távolságba. - Nem állt szándékomban bántani téged, de mikor láttam, hogy valaki úgy ért hozzád, ahogy nekem kéne, akkor kissé feszegetted a határaimat, majd láttam, hogy rajta gondolkodtál, így meg kellett leckéztetnem téged.
   - És ezért lőttél rám? Simán elég lett volna, ha leszopatod magadat velem, minthogy ilyenre vetemedjél! - üvöltöttem rá. - Te, teljesen megvagy húzatva?! Mit tettél volna, ha mondjuk nem a karomat, hanem a mellkasomat találod el? Mi lett volna, ha megölsz? - néztem rá teljesen felháborodva.
   - Az nem történt volna meg - lépett egyet felém.
   - Mert?
   - Mert még sosem vétettem célt - került teljesen elém, megtámaszkodva a fotel karfáján, belehajolva arcomba. - Ha azt akartam volna, hogy ott vérezzél el nekem, akkor itt találtalak volna el - nyomta ujját a szívemre. - De én itt találtalak el - nyomta meg kissé a sebemet, mire felszisszentem. - Úgy tűnik, ügyes voltam - mosolygott továbbra is.
   - Őrült vagy! - köptem a szavakat a képébe.
   - Az vagyok, de engem így kell elfogadni. Ahogy én is elfogadom, hogy semmilyen érzelmet nem táplálsz irántam, csupán az egyik barátod iránt. De nekem így kellesz - simított végig arcélemet, majd nyakam vonalán. - Nem is tudod, mekkora benyomást keltettél, mikor kiálltál a bátyád mellett, és közölted a Tanáccsal, hogy te akkor is jönni fogsz. Már akkor láttam, hogy neked itt van a helyed, mellettem - hajolt egyre közelebb, keze pedig mellkasomon csúszott egyre lejjebb. - Neked, mellettem van a helyed, drága Sehun - suttogta az utolsó szavakat, keze megállapodott ágyékomon, erősen markolt rám és ezzel egy időben mart ajkaimra, így a csókba nyögtem bele. Egyik kezével lefogta az ép kezemet, lábával a fotel oldalához nyomta a sérültet, miközben azzal a kezével mellyel rám markolt, már nadrágommal kezdett bíbelődni, hogy minél előbb megszabadítson tőle.

   Megmozdulni nem tudtam. Egyszerre lepődtem meg és háborodtam fel. Nem számítottam arra, hogy meg fog csókolni, és hogy ilyen vallomásban lesz részem, közben pedig undorodtam tőle, hogy így ért hozzám. Utáltam, amiért ilyen könnyen olvasott bennem. Próbáltam kiszabadulni fogságából, de a fájós karom miatt, még gyengébb voltam, így nem tudtam ellökni. Egy pillanat alatt vált el tőlem, majd tűnt el ölemből, de egy másodperccel később éles fájdalom hasított belém. Mindkét karomat hátrafeszítette és összekötözte valamivel, aminek következtében, a sebemen lévő géz lejött és a varratok megfeszültek rajta. Felállított, majd arrébb lökte a fotelt és az ágy felé kezdett lökdösni, amit eddig nem is vettem észre. Egy laza mozdulattal lökött a bútorra, majd mászott felém és újra uralma alá vette ajkaimat. Próbáltam szabadulni tőle, ahogy csak tudtam rúgni próbáltam, de rányomta minkét lábát combomra, ráhelyezve teljes testsúlyát, így le nem tudtam lökni magamról. Akaratos volt és vad, egyáltalán nem olyan, amit akartam volna. Ráadásul, nem nagyon volt időm sem pedig kedvem valakivel ilyen helyzetbe kerülni, így ő volt az első, aki elvette ajkaim szüzességét, amit másnak szántam. Hogy rohadnál meg Jongin! Egy ötlet erejéből, haraptam rá ajkaira, ezzel pedig elérve, hogy elszakadjon tőlem. Az ajkaira helyezte ujjait és a harapás helyét kezdték vizsgálni.
   - Oh, szóval durván játszunk? - vonta fel szemöldökeit kihívóan. - Akkor én is ugyanolyan durva leszek, mint te az előbb - mosolygott rám gonoszul, és ahogy újra megcsókolt, azzal egy időben, szabadította meg ágyékomat a ruháktól és fogott rá férfiasságomra. Egyből a csókba nyögtem, hiszen senki sem ért még így hozzám. Vergődtem alatta, próbáltam szabadulni, de sehogy sem ment. Ajkai eltűntek rólam, de mielőtt fellélegezhettem volna, hirtelen felültetett, ő pedig már térdelt is előttem. Csak hatalmas szemekkel meredtem előre, majd még mindig a lábaimra nyomva súlyát, húzta le nadrágját és alsóját. - Szopj! - utasított, én pedig csak meredtem még mindig előre.
   - Hogy kapnád be.. - szitkozódtam.
   - Majd fogom, de előtte te! - mondta és megragadva tarkómnál, húzott előrébb. - Vedd a szádba! Ne nekem kelljen kinyitnom a szádat, mert az neked fog fájni! - nézett a szemembe, majd onnan a sebemre, és egyből tudtam mire is gondolt. Egyszer meg fogom ölni ezt a pasit! Már szóra nyitnám a számat, hogy visszavágjak neki, de ezt kihasználva tolta számba péniszét, amitől öklendezni kezdtem. Rosszul voltam, felfordult tőle a gyomrom. - Szopj! Különben nem lesz jó vége! - nézett le rám kaján vigyorral az arcán, mikor kissé kihúzta péniszét számból, majd visszatolta tövig. A szememet összeszorítva próbáltam visszatartani gyomrom tartalmát, és nem gondolni arra, mi is történik most.
   Folyamatosan tolta számba férfiasságát, én meg csak tűrtem, hogy most éppen leszopok egy embert, akit ki nem állhattam. Próbáltam arra gondolni, hogy nem ő van itt, de ahogy hangokat adott ki, nem nagyon segített.
   - Sehunnnn - nyögte a nevemet, ami szó szerint megállította bennem az életet. Teljesen ledöbbentett, hogy ez örömet okozott egy olyan valakinek, mint neki. A hajamat markolva, diktált egyre gyorsabb ütemet, éreztem, ahogy számban egyre inkább megmerevedett és mikor úgy érezte, hogy kellően felizgattam, kihúzta számból tagját. Egy laza mozdulattal, lökött hanyatt, majd fordította a hasamra és hatolt belém egy szempillantás alatt. Éreztem, ahogy a végbélnyílásom szétszakad, a testemet ugyanakkora fájdalom járta át, mint, amikor a lövedék volt bennem, ami még most is fájt, így kétszer akkora kínt éltem át. Egy hatalmas üvöltés távozott belőlem, a szemeimet erősen csuktam össze, ahogy a fogaimat is összezártam, hogy ne halljon. A kezeim, melyeket hátrakötött ökölbe szorultak, éreztem, hogy a bal karom egyre jobban sajog, megfeszülnek az izmaim, majd azt, ahogy a varratok elszakadnak és lassan elkezd kibugyogni a vérem. Ő semmivel sem törődve, mozgott bennem, ő élvezte, hogy szenvedtem, hogy akár meg is halhatnék, de egyáltalán foglalkozott az én jólétemmel, csak a sajátjával. Folyamatosan mozgott, egyre gyorsabban és gyorsabban, ajkaival hátamat és nyakamat szívogatta, hatalmas foltokat hagyva maga után.
   A fasz sem tudja mennyi idő telt el, csak halkan tűrtem, amit tett velem, csupán annyit éreztem, hogy valami anyag szivárgott bele a testembe, miközben a nevemet nyögte. Hirtelen húzódott ki belőlem, ezzel hatalmas fájdalmat okozva, de nem foglalkozott velem. Erőtlenül terültem el az ágyán a saját véremben és az ő váladékában fetrengve. Eloldozta kezeimet, majd magát rendbe szedve ült vissza az asztalához és folytatta munkáját.
    - Ha felöltöztél, elmehetsz - mondta, rám se nézve, csak a papírokra meredt. Nehezen ültem fel, mindenen fájt, a karomat egyáltalán nem éreztem. Mocskos voltam, minden értelemben. Hatalmas kínok között tápászkodtam fel, majd húztam magamra nadrágomat, és nehezen, de lábra álltam.
   Elvonszoltam magamat az ajtóig, majd erőtlenül, de lenyomtam a kilincset és elhagytam azt a helyet. A falnak támaszkodva indultam meg a lépcső felé, a korlátot úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta, majd amint a saját szintünkre érkeztem, egyre nehezebbé vált a járás. Szerencsémre, senki sem tartózkodott a folyosón, így nem kellett magyarázkodnom, miért is néztem ki így. Lassan, a falnak támasztva épp vállamat, lépdeltem egyenesen előre, visszatartva a feltörő sírógörcsömet. A karomban és nyílásomban, hasított a fájdalom állandóan, már magamon is meglepődtem, meddig is bírom ki. A szobánk elé érve, kezemet ráhelyeztem a kilincsre, ami úgy remegett, mintha valami halálos bűnt követett volna el az előbb.
   Végül, csak lenyomtam a kilincset, de hogy miként jutottam el az ágyig. Örök rejtély marad számomra. Csupán a hangjukat hallottam, nem láttam őket. Baekhyun, egyből mellettem termett és, amint megéreztem karjait magamon, engedtem, hogy minden előtörjön belőlem. Könnyek szántották végig arcomat, a kínt magamba fojtva borultam karjaiba és szorítottam görcsösen, miközben lábaim feladták végleg a szolgálatot.
   Miért pont engem?

3.fejezet

Csak ültem sokkos állapotban, a székben. Még mindig a szavai csengtek fülemben, amiket csupán néhány másodperce hangoztak el. Az arcát figyeltem, nem tudtam elterelni onnan tekintetemet, bármennyire is erőlködtem, egyszerűen nem ment, pedig azaz örömteli mosoly az arcán, undorító volt. Rosszul voltam tőle, undorodtam a közelségében és egyre kellemetlenebbül éreztem magam, miközben egy eléggé éles fájdalom hasított a gyomromban. A hányinger kerülgetett már, ahogy rám nézett, ahogy azt éreztem a tekintetével már a vesémig látott, és ezt a pillanatot választottam a menekülésre. Egy másodperc alatt pattantam fel a kényelmes bőrgarnitúráról és siettem a belülről bőrrel fedett ajtóhoz, de, amint kezem a kilincsre tévedt és lenyomni akartam, megdermedtem. Nem mozdult. Ráncigálni kezdtem, tépni, mintha az életem múlna rajta, pedig tényleg az életem múlt rajta, minden egyes pillanatban. Egyre dühösebb lettem, az ajtót is ütlegelni kezdtem minden erőmből, hátha kiszakad a helyéről, de nem tett eleget akaratomnak, és erőmnek. Elkezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesettség, hogy mégis mi a fene fog történni velem, ha nem jutok ki azon nyomban ebből az átkozott szobából.

Készültem, hogy hatalmas lendületet vehessek és nekirontsak az ajtónak, de amint egy picit is hátráltam a hátam valaminek nekiütközött. Mozdulni nem mertem, a levegő is kissé bennem rekedt, de leginkább a reakciómon voltam meglepődve. Mikor lettem én ennyire beszari alak? Sosem féltem senkitől, sosem engedtem, hogy megmondják nekem, mit is tegyek, de most ez a fasz, parancsolgat nekem, és olyan érzésem van tőle, mintha éppen megerőszakolni készülne az íróasztalán. Egy határozott mozdulattal léptem el tőle, hogy minél előbb megnőjön kettőnk között a távolság, de, valamilyen úton-módon, amit nem is érettem, hogy következett be, de nekipasszírozott a bőrrel borított ajtónak, miközben kezeimet hátrafogta és megéreztem leheletét nyakamon. Mi a faszom folyik itt?

- Csak nem engedély nélkül akartál távozni? - kérdezte mosolyogva. Hangjából csengett az öröm, hogy játszadozhat velem és ennyire kiszolgáltatott voltam neki. - Erről jobb lesz, ha leszoksz, különben meg kell, hogy büntesselek az szabályszegésért. - Éreztem, ahogy egyre közelebb került ajkaival fülemhez, míg meg nem csapta hallójáratomat lehelete és kirázott tőle a hideg.

- Mégis mi a fészkes fenéről beszélsz? - kérdeztem, miközben próbáltam kezeimet kiszabadítani szorításából, de túlságosan erősen tartotta őket és nyomott neki az ajtónak, hogy mozdulni sem tudtam.

- Már most tudni akarod, hogy mi is lesz a büntetésed, ha engedetlen leszel velem szemben? - suttogta fülembe és még inkább kavarogni kezdett a gyomrom.

- Mond már el, amit akarsz, és utána hagyj menjek el! - förmedtem rá. - Már kurvára elegem van, a kitérő válaszaidból és kérdéseidből!

- Oh, ilyen harciasak is tudunk lenni? - szöktek szemöldökei magasra, az a kurva mosoly pedig nem tűnt el arcáról. - Elárulom neked, drága, Sehun - nyomott még inkább az ajtónak, miközben teste az enyémnek simult. - Azért akartam annyira, hogy a személyi testőröm legyél, mert... - és ezt a pillanatot választották arra, hogy kopogtassanak az ajtón. - Mégis ki a fasz lehet az? - kérdezte és éreztem, amint menthetetlenül ideges lett, amiért megzavarták. - Ki az és mit akar? - kérdezte jó hangosan, de nem engedett szorításán.

- Én vagyok az Jongin - jött egy halk hang kívülről. - Édesanyád, szeretne találkozni veled. Meghívott ebédre, de azt szeretné, ha most mennél el hozzá - mondta végig ugyanabban a hangszínben és hangmagasságban. Nagyon ismerős volt, de fogalmam sem volt honnan.

- Rendben. Egy pillanat és megyek. Várj meg a folyosón! - adta ki utasítását Jongin és választ sem várva folytatta mondandóját. - Ezt most megúsztad kicsi Sehun, de legközelebb nem leszek ilyen engedékeny. Ajánlom, hogy jól megfelelj az elvárásaimnak - suttogta fülembe szavait, miközben még inkább tudtomra adta igényeit. - Most elmehetsz, de legközelebb egy ilyenért, büntetés jár, vagy a barátaid járnak rosszul. Hogy is hívják őket? Chanyeol, Jongdae, Yifan, és.. Hogy is hívják a bátyádat? Áhh megvan. Baekhyun - húzódott el és ezzel egy időben kattant is a zár. Mint egy idióta téptem fel a zárat és vágódtam ki az ajtón, nem törődve azzal, kinek is megyek neki éppen. Annak a személynek, aki szerencsémre megzavart minket, egyből nekiütköztem, de nem volt időm megnézni az arcát, így nem tudtam, kit is rejtett az a gyönyörű hang. Kapkodtam a lábamat, hogy minél előbb a lépcsőhöz érhessek, és végre kikerüljek a veszélyzónából. Igen, veszélyzóna volt a negyedik emelet, legalábbis nekem.

A lépcsőfokokat kettesével vettem, mintha üldöznének úgy loholtam, míg a megfelelő emeletre nem értem. Minden besorozott a folyosón tartózkodott, így át kellett verekednem magamat rajtuk, ezzel jó pár szitkozódást a hátam mögött tudhattam. Végül csak a szobánk elé értem, egyből a földre csúsztam, amint az ajtót bevágtam magam mögött és mélyeket lélegeztem, hogy lecsillapítsam szívemet. A szobában egyből csöndessé vált, pedig eddig beszélgettek, de amint megérkeztem, mindenki megnémult, majd egy emberként indultak el felém.

- Sehun, mi történt? - hallottam meg bátyám hangját, amint kezét arcomra tette. Felemeltem fejemet, hogy szemébe nézhessek, de közben azon tanakodtam, hogy elmondjam-e nekik. Nem akarom, hogy aggódjanak értem, hogy keresztezzék a dolgokat, - mintha én annyira akartam volna ezt - mert akkor még nagyobb bajban leszünk. Nem tudhatják meg. Soha nem tudhatják meg, mit is akar tőlem Jongin. Jongin, egy elmebeteg állat volt, az egyszer biztos, és hogy komolyan gondolt minden egyes mondatot, az is biztos volt. Nem ellenkezhettem neki, ha megteszem, akkor nem csak én bűnhődöm érte.

- Nem történt semmi sem Baekie - mosolyogtam rá és megfogtam kezét.

- Akkor miért úgy jöttél be az ajtón, mint, akit éppen meg akarnak erőszakolni? - tette fel a kérdést, amire számítottam, de nem ilyen formátumban.

- Jah, hogy arra gondolsz! - csodálkoztam el. - Csak megláttam azt a pasast a folyosón, aki idehozott minket és eléggé csúnya képet vágott, és nem szeretnék már az első napon kellemetlenségeket, hiszen még kilenc óra sincsen - mondtam mosolyogva, miközben feltápászkodtam a földről és leporoltam magamat. És nem hazudtam. Tényleg láttam a fickót, akitől valamiért kirázott a hideg, viszont megbízhatónak találtam. Ő volt az, aki szólt, hogy menjek fel, ahhoz a pöcsfejhez, de láttam az arcán, hogy már tudja mit fog nekem mondani. Beszélnem kéne valahogy vele, hátha többet megtudhatok arról az undorító alakról.

- Megtudtad végül, hogy ki is volt az a srác, aki ott volt a besorozáson? - hallottam meg Yifan hangját. Miért kellett rákérdeznie? El akarom felejteni azt az undorító alakot, aki csak arra vár, hogy mikor megyek legközelebb és jól seggbe rakhasson, de ha nem engedelmeskedem neki, akkor ők járnak porul, azt meg nem akarom. Megígértem a bátyáimnak, hogy épségben viszek haza mindenkit. Ha egy valaki itt marad vagy meghal, az az egy én leszek, nem ők. Ezerszer is meghalnék értük.

- Igen - sóhajtottam. - A Vezetőnek a fia.

- Kicsoda? - kérdezte elkerekedett szemekkel Jongdae, amint közelebb jött hozzám. Annyira aranyos volt, ahogy felnézett, pedig csak egy fejjel voltam magasabb nála.

- Amikor elmentünk a besorozásra, odajött hozzánk egy fiú, aki azt mondta, hogy a személyi testőre leszek, de a nevét nem mondta meg. Ma megtudtam, hogy mi az és, hogy milyen szerepet is tölt be a Rendszerben. Ő lesz a következő Vezető - sóhajtottam és az ágyhoz sétáltam, hogy elterülhessek rajta. Hanyatt vágódtam a kényelmes matracon, ami eléggé meglepett, hiszen nem szokás, hogy egy kiképzőhelyen, ennyire jól érezze magát az ember az ágyában, legalábbis én így gondolom.

- És mit mondott neked? - hangzott egyenesen fölöttem a kérdés, miközben egy hirtelen jött súlytól nyögtem fel, ami rajtam landolt. Jongdae úgy gondolta, hogy rám veti magát, de azzal nem számolt, hogy ezzel én félig ülőhelyzetbe kerülök, és épphogy nem koccant össze a fejünk, mert akkor ez lenne a második a mai nap, sőt reggel folyamán. Mielőtt még felelhettem volna kérdésére, próbáltam levegőhöz jutni és nem meg fulladni aprócska súlyától. Nem volt valami nagy súlya a legfiatalabbnak, de éppen elég, hogy megérezzem magamon, amint a lábamra és az ágyékomra vetődött.

- Mi az, hogy mit mondott? - néztem értetlenül Dae-ra, ki felkapta fejtét és közvetlenül a szemembe nézett.

- Hát, hogy mi lesz a feladatod meg ilyesmik - mondta, miközben feltápászkodott és most a combomon ült, ahogy megtámaszkodott lábán.

- Azt nem mondta el pontosan. Majd akkor derül ki, amikor magához hívat - túrtam bele hajamba és hátradőltem, hogy hátam ismételten a matracba préselődjön.

- És mikor mész legközelebb? - hajolt bele arcomba a fiatalabb, mire elkerekedtek a szemeim, hiszen nem egy szokványos pózban voltunk. Lábai a csípőm két oldalán helyezkedtek el, kezeivel fejem mellett támaszkodott, miközben a lehető legközelebb hajolt hozzám.

- Azt nem vagyok köteles az orrod alá dörgölni, de jogom van elmondani Joonmyun hyung-nak, hogy milyen helyzetbe is kerültél - vontam fel szemöldökömet. Először értetlen arccal meredt rám, majd miután leesett neki, hogy arra célzok, leszállhatna végre rólam, akkor két másodperc sem telt és már a matrac másik végén volt, amint felhúzta a térdeit, melyeket átölelt.

- Bocsánat Sehunie, én nem akartam. Ne mond el hyung-nak! Még a végén azt hiszi, nem szeretem! - nézett rám hatalmas kölyökkutya szemekkel, az ajkait lebiggyesztette, hogy még hatásosabb legyen. Az istenit, miért kell ilyen aranyosnak lennie? Képtelen vagyok haragudni rá.

- Nincs semmi baj, kicsi Dae - egyenesedtem fel és összekócoltam haját, ahogy átnyúltam a szivacson. - És ne félj. Nem mondom el hyung-nak - kacsintottam rá mosolyogva, mire egy hatalmas vigyor került arcára.

- Imádlak Sehun!! – vetődött a nyakamba és annyira boldoggá tettem, hogy percekig nem akart elengedni.

Hirtelen kopogásra lettünk figyelmesek, így Dae elengedett és mind a ketten felálltunk az ágyról, miközben az ajtó nyílni kezdett. Egy férfi lépett be, aki nem volt más, mint az a pasas, aki idevezetett minket, és, aki mondta, hogy menjek fel Jongin-hoz. Kimért léptekkel mérte végig a szobában tartózkodókat, mintha a hibát keresné bennünk, de valahogy nem tűnt annak a konzervatív embernek, mint amilyenek láthatták az emberek. Sokkal jobban megfigyeltem most, mint amikor idehoztak minket. Nem tűnt harmincnál többnek, csupán egy fejjel lehetett magasabb, mint én, olyan egy magas Yifan-nal és Chanyeol-lal. Haja rendezett volt, megjelenése fenséges, megkövetelte a figyelmet, pedig még csak egy szót sem hallottunk tőle. Határozottságot sugárzott az arca, de a szemei mást árultak el róla. Csupa melegséget árasztottak barna íriszei, és egyre inkább megbizonyosodtam benne, hogy benne társra lelhetek. Kellett egy belső ember.

-  Az a szokás ilyenkor, hogy már a meglévő Rendfenntartók körbevezetik az újoncokat a helyen, ahol az elkövetkezendő két évüket tölteni fogják – ismertette velünk a haditervet, amit gondoltam be kellett tartanunk. Hangja határozott volt, de megbújt benne a kellemes és apáskodó hangnem is. - Mindegyik szobához egy-egy embert osztottunk be, de mivel önök öten vannak, így még egy embert társítottunk a feladathoz. Ők lesznek azok a személyek, akikhez fordulhatnak, ha esetleg valamilyen problémájuk adódna, vagy kérdésük, óhajotok, sóhajotok, de leszögezem, ez nem kívánságműsor és nem azért vannak itt, hogy mindenféle hülyeséggel és felesleges dologgal bombázzák őket. Csak akkor zargassák a felettük állókat, hogy tényleg bajuk van. Ez a két hülyegyerek volt, a legjobb az ő évükben, és most is remek katonák. Ne tévessze meg önöket, a neveletlenségük! Lehet, néha idiótaként viselkednek, de helyén van az eszük.

-  Na, de Leeteuk hyung! – csengett fel hirtelen egy ismeretlen hang, az ajtón kívülről és megpillantottunk egy szőkésbarna hajú fiút, akiről nem tudtuk eldönteni, hogy velünk egyidős, vagy idősebb. Gyermeki arca nagyon megtévesztő volt. Hasonló öltözéket viselt, mint.. Leeteuk, aki nem volt más, mint az a férfi, aki az előbb elmondta a hegyi beszédet.

-  Lee Hyukjae! – fordult felé Leeteuk, egy eléggé csúnya arckifejezésből, így arra tudtam csak következtetni, hogy az előbb említett Hyukjae sokkal fiatalabb volt, mint Leeteuk. – Hányszor mondjam még el neked, hogy ha hivatásban vagyunk, akkor neked Park ezredes vagyok?! Ha olyan helyen folytatunk kommunikációt, ahol egy kívülálló sincsen, akkor hívhatsz a becenevemet, amit te aggasztottál rám, de addig maradjunk a hivatalos formátumban, rendben?

-  Ahj hyung – kezdett el nyafogni a fiatalabb, mire Park ezredes felemelte a mutatóujját, ezzel jelezve, hogy nincs kedve hallgatni a nyávogását Hyukjae-nak.

-  Ha még egy szót szólsz, akkor nem kapsz a süteményből, amit otthonról hoztam.

-  A nagymamád sütötte, hyung? – csillantak fel a fiatalabb szemei és közelebb araszolt Par ezredeshez.

-  Igen, de csak Donghae és én fogjuk megenni, mivel neveletlen vagy, és állandóan elfelejted, hogy hol is vagyunk éppen. Na meg…

-  Ígérem, megfelelek az elvárásainak, Park ezredes! – vágta vigyázba magát a Hyukjae.

-  Azt meghiszem – sóhajtott az ezredes, majd visszafordult felénk. – Ő lenne az egyik felettük álló. Lee Hyukjae tiszt – mutatott a mögötte álló férfira. - Donghae tiszt! – szólalt meg kissé hangosabban és egy másodperc sem telt el, máris belépett Donghae tiszt. Barna haja oldalt volt elválasztva és egy kedves, barátságos mosolyt küldött felénk.

-  Szervusztok! – intett nekünk, majd odaállt Hyukjae mellé és várta, hogy az ezredes folytassa a beszédét.

-  Nos, ők ketten fognak felelni magukért. A személyiségük és képességeik alapján döntöttük el, hogy kiket is osztunk be magukhoz, de biztosan állíthatom, ha hallgatnak rájuk, és megjegyzik azokat, amiket mondanak maguknak, akkor ez a két év két percnek fog tűnni. A legjobbak voltak, kiemelkedő teljesítményük van, amit még senki sem döntött meg, pedig nem ez az első évem, amikor újakat látok. Donghae és Hyukjae tiszt, most körbevezetik magukat, hogy tisztába legyenek azzal, hogy hová és hová nem tehetik be a lábukat. Ez az épület egybefügg a Vezető, magánlakrészéhez is, ahol a családjával él, és nem szeretnénk fennforgásokat. Ajánlom, hogy tartsanak be minden szabályt, különben nem kis büntetésben lesz részük. Nem az a célunk, hogy megfélemlítsük magukat, hanem kiképezzük és a új Rendfenntartók generációját létrehozzuk – hangja sosem váltott magasságot, ugyanazon a hangon mondta végig, viszont volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ő másképp látta ezt a két évet, mint mi. Ő pontosan tudta, mi is zajlik itt és nem rejti véka alá. Tényleg azt akarja, hogy örömmel gondoljunk vissza ezekre a napokra. – Én elmondtam mindent, most már a két tisztre bízom magukat. Remélem, hogy csak jó és eredményes napjaik lesznek – mosolygott ránk végül, majd elhagyta a szobát, ezzel itt hagyva minket, a két tiszttel.

Ahogy az ajtó becsukódott az ezredes után, a két férfi ajkaira egyből egy hatalmas vigyor került és belekezdtünk a beavatásba.

-  Nos, mint hallottátok, mi fogunk felelni értetek – szólalt meg Donghae mosolyogva. – Nyugodtan hívhattok minket a keresztnevünkön, nem kellenek a formalitások. Nem vagyunk annyira öregek hozzátok képest.

-  Igen, így van, ahogy Donghae mondja – szakított félbe Hyukjae. – Sajnos, Leeteuk.. azaz Park ezredes, nem olyan elnéző, mint mi, vagyis..

-  Jobban megfogalmazva, csak azoknak engedi meg a becézést, akik megérdemlik, vagy olyan szoros kapcsolatban vannak vele, mint én és Eunhyuk.

-  Eunhyuk? – kérdezett vissza a kicsi Dae, aki közvetlenül mellettem állt, onnan figyelve az eseményt. Amikor Park ezredes ráförmedt Eunhyuk-ra, akkor konkrétan nekem préselődött és a felsőmet szorongatva, mintha félne tőle. Mondjuk én sem lettem volna Eunhyuk helyében, abban a pillanatban.

-  Igen, ez a becenevem. Még Donghae adta, amikor barátok lettünk – felelte a név tulajdonosa mosolyogva, ahogy visszaemlékezett arra a napra.

-  Hány éve is annak? Huszonkettő? – mosolygott nagyban Donghae.

-  Ne is emlékeztess! – vágta homlokon magát Eunhyuk. – Annyira öregnek érzem magam a korom miatt, de még közel sem vagyunk annyiak, legalábbis testileg nem.

-  Öregszünk barátom. Ehhez hozzá kell szoknod. Na, de – fordult felénk Donghae. – Nem azért vagyunk itt, hogy az életünket beszéljük meg, hanem, hogy beavassunk titeket mindenbe, de még előtte, szeretném, ha bemutatkoznátok, hogy legalább a neveteket tudjuk, ha mesélnünk kell az ezredesnek. Kezdjük, mondjuk jobbról. Kérlek, mutatkozz be, és egy két szót mondj magadról – fordult Chanyeol felé, és kíváncsian várta, hogy mit is mond neki magad barátunk.

-  Chanyeol vagyok. Van egy nővérem, aki Baekhyun és Sehun bátyának a jegyese. Imádok a szabadban lenni, a zene az én világom, és minden vágyam, hogy híres zeneszerző lehessek.

-  Milyen hangszeren játszol? – kérdezte meg hirtelen Eunhyuk.

-  Gitározom, de zongorázni is tudok.

-  Köszönöm – szólalt meg Donghae és Yifan-ra tévedt a tekintete. – Te következel.

-  Yifan vagyok, nagyon nem tudok mit mondani magamról. Eléggé magamnak való vagyok, de az ő társaságukban szívesen vagyok, főleg azért, mert bennük megbízom és tudom, hogy sosem fognak elárulni.

-  Ez nagyon szép. Mintha a mi barátságunkat hallottam volna, Donghae – bökte oldalba barátját.

-  Igen. Hárman maradtatok. Te következel – mosolygott rá bátyámra.

-  Baekhyun vagyok. Sehun az ikertestvérem, bár nem mondaná meg az, aki először találkozik velünk.

-  Ikrek vagytok? – csodálkozott el Donghae, ahogy a tekintete köztem és Baekhyun közt cikázott.

-  Igen. Kétpetéjű ikrek vagyunk, ezért nem hasonlítunk egymásra – magyarázta Baekhyun. – Na, de.. hát nem tudok mit mondani – vakargatta tarkóját. – Nem vagyok valami jó a sportokba, és mielőtt még megszólalnál Sehun – nézett rám szigorú tekintettel bátyám, aminek következtében be is csuktam számat, de vigyorom nem tűnt el. – Ezen már dolgozom, és a maximumot fogom kihozni magamból.

-  Ez aztán szép cél. Nekem meg is van a kedvencem – viccelődött Eunhyuk.

-  Akkor ezek szerint, te lennél Sehun. Igazam van? – fordult felém Donghae.

-  Igen. Amint, Baekhyun is említette, ikrek vagyunk. Ő az idősebb, bár, ezt sokan megcáfolták már. Eléggé indulatos tudok lenni, de azért nem olyan jégcsap az én szívem, mint ahogy néhány ember azt gondolná. Tudok, kedves is lenni, főleg, ha olyanokról van szó, akik fontosak nekem, akiket meg akarok védeni mindentől.

-  Valami ilyesmit vártunk tőled – biccentett Donghae, majd a mellettem álló kicsi Dae-ra vezette minden figyelmét, aki, igaz, hogy mellettem állt, de még mindig szorongatta felsőmet. – Téged, hogy hívnak? – mosolygott rá kedvesen, hogy elnyerje bizalmát a fiatalabbnak.

-  Jongdae – felelte halkan és, mintha kissé engedett volna szorításán.

-  Jongdae? – vonta fel szemöldökét Eunhyuk. – Nem róla beszélt Leeteuk, hogy figyeljünk rá, nehogy...

-  Eunhyuk! – nézett rá szúrós tekintettel az érettebb. – Ne is figyelj rá, Jongdae. Mesélnél nekem egy kicsit magadról?

-  Hát.. Van egy bátyám, Yixing hyung. Ő Sehun és Baekhyun bátyának, Joonmyun hyung legjobb barátja, aki.. – itt viszont beharapta ajkait és elfordította tekintetét, hogy ne lehessen kiolvasni, hogy mit is akart mondani.

-  Rendben, ez is bőven elég volt nekünk – mondta kedvesen Donghae. – Na, akkor bele is kezdenénk a körbevezetésbe, közben pedig elmondunk minden lényeges információt, amit tudnotok kell, erről a két évről. Induljunk is! – csapta össze tenyerét, majd ahogy megfordult, gyorsan még tarkón csapta barátját, aki csak értetlenül nézett utána, majd követte őt.

Szótlanul követtük őket, ahogy kivezettek minket a folyosóra, onnan pedig megkezdtük utunkat, hogy felfedezzük, új otthonunkat. Némán sétáltunk csupán addig, míg egy tágas teremhez nem értünk, ami inkább hasonlított egy barlang belsejére, mintsem egy olyan helyre, ahol az emberek megfordulnak. A mennyezet több méterre magasodott a fejünk fölött, a terület minimum negyven méter széles volt, és körülbelül ilyen hosszú is. Kissé egyeletlen voltak a körvonalai, de mintha egy sziklából lett volna kivájva az egész terem. Baekhyun csodálkozva nézett felfelé, ahogy Chanyeol is, amint egymás mellett álltak. Yifan, csak körbetekintett nem nagyon érdekelte, hogy hol is vagyunk, csak túl akar esni ez a napon. Jongdae végig mellettem állt, de mikor feltekintett a mennyezetre határozottam kapaszkodott karomba.

-  Baj van, Jongdae? – fordultam hozzá.

-  Nem – rázta a fejét. – Csak kicsit megrémisztett, hogy mekkora is ez a terem, leginkább, hogy milyen magas. Még kisebbnek és elveszetnek, érezem magam, mint eddig – felelte, ahogy a plafont figyelte még mindig.

-  Egyáltalán nem vagy kicsi, sem pedig elveszett. Mi itt vagyunk veled. Addig baj nem lehet – borzoltam össze haját, hogy jobb kedvre derítsem.

-  De, igen is, kicsi vagyok és elveszett! – jelentette ki határozottan. – Sokkal alacsonyabb és gyengébb vagyok, mint ti, pedig egy idősek vagyunk. Elveszett vagyok, nélkületek. Én egy senki vagyok, aki másokba kapaszkodva próbál életben maradni. Ha ti nem lennétek, akkor már rég nem ezen a világon lennék. Ha nem találkoztam volna, akkor hyung-gal, akkor..

-  Mégis miről…

-  Ez a nagy terem – szakított meg Donghae, hogy kiderítsem végre, hogy mi a baja Dae-nak, hiszem, amióta csak belépett az ezredes a szobába, azóta belém kapaszkodott. Nem zavart, semmi bajom nem volt vele, sőt, örültem, hogy a támasza lehetek, de tudni akartam, mi az oka, hogy ennyire félt. És mi az, ami miatt nem jöhetett volna a besorozásra. – Itt fognak zajlani a beosztások tájékoztatásai, hogy kinek mi lesz a feladat az adott napon, vagy héten. Ezek különbözőek lehetnek. Elvisznek titeket, hogy felmérjék az állóképességetek, hogy milyen kondival rendelkeztek és az ehhez hasonló dolgokat. Minden nap meg tudjátok nézni, hogy milyen eredményeket is értetek el, az adott nap, azon a feladaton, ahol voltatok, és a többiekét is megnézhetitek. Itt van ez a kijelző, ezen fog holnap, feltűnni a nevetek, de hogy könnyítsünk a helyzeten, szobánként lesznek felsorolva a neveitek, így ti a legalján lesztek, szóval nem kell sokáig keresnetek magatokat – mosolygott ránk a korosabb. – A sornak a végén láthatjátok, hogy a többiekhez képest, mennyire vagytok lemaradva, és hogy ki az, aki a legjobb pontokat kapja, vagyis ki a legelső közületek. Ezt vehetitek versenynek is, ezzel növeljük a motivációtokat, hogy ne kényszernek érezzétek ezt az egészet. Mi is átéltük ugyan ezt, de mivel remek tanáraink voltak, így ezek a napok, jobban mondva évek, a lehető legjobbak voltak. Tudom, hogy elképzelhetetlen, de higgyétek el, lehet élvezni ezt, hiszen, ha nem tetszett volna nekünk ez, akkor mégis, hogy lehet, hogy ma is itt vagyunk? – tette fel a költői kérdést, ahogy végignézett rajtunk. – A legfontosabb és talán egyik legfontosabb szabály, amit jobb, ha már az elején közlünk veletek. Ez az egyetlen, amit szigorúan be kell tartani, ha nem akartok bajt.

-  És mégis mi lenne az? – kérdezte bele Yifan.

-  Ha meghalljátok reggel a szirénát, azon nyomban pattanjatok ki az ágyból, és jöjjetek ide, mert Park ezredes nagyon érzékeny a későkre. Este, ismételten sziréna fog elhangzani, az pedig azt jelenti, hogy kijárási tilalom van. A szobátokban kell lennetek, másnap reggelig, és nem hagyhatjátok el, csak akkor ha valamelyikőtök annyira rosszul nincs, hogy már az eszméletét is elveszti, szóval, ha életbevágóan fontos. És még egy sziréna szólalhat meg, napközben. Ez pedig azt jelzi, hogy fontos közlemény van a számotokra. Bármit is csináltok, ha éppen esztek, vagy a mellékhelyiségben vagytok, azonnal ide kell jönnötök, különben megismeritek Park ezredes sötét oldalát, amit nem ajánlanék megismerni. Egyszer láttam kiborulva, és nem szeretném, ha ti is látnátok.

-  Annyira borzalmas? – kérdezte halkan Jongdae.

-  Nem. Inkább mondanám, sokkolónak. Ő, egy nagyszerű ember. Eunhyuk-kal rengeteg mindent köszönhetünk neki, de az elmúlt húsz év alatt, csupán egyszer láttam, de mondhatom nektek, nem a legkellemesebb emlék róla. De eltértünk a lényegtől – rázta meg kissé a fejét. – A lényeg, hogy legyetek mindig itt, mire a sziréna elhalna. A bázis bármelyik pontjáról ide lehet érni, öt perc alatt. Addig szól a hang és, ha nem vagy itt időben, akkor Park ezredessel kell menned. Eunhyuk, most te jössz – mondta Donghae, ahogy barátjára mosolygott, majd kissé hátrébb állt, hogy átadhassa Eunhyuk-nak a szót.

-  Na, akkor folytatnám is a kiselőadást – csapta össze tenyereit. Biztosan örül annak, hogy olyan feladattal tisztelték meg, amire mindig is vágyott. Mióta is lehet itt, hogy ez a mosoly, még nem került le arcáról? – Ha mögém néztek, egy jó hosszú folyosót láthattok, annak a végén van az ebédlő, ahol a reggeli, ebéd és a vacsora zajlik. De bármikor bemehettek, és a konyhás nénik, ragyogó szemekkel várják a kívánságaitokat. Ne várjatok pazar lakomát, de istenien főznek azok a nők – dobott feléjük egy csókot. Donghae csak mosolyogva figyelte barátját. – Tőlem jobbra találhatóak az edzőtermek, amiket akármikor használhattok. Balra, a fegyverraktárt találjátok, ahová, csak egy Rendfenntartóval teheted be a lábad. Oda csak akkor megyünk, ha bevetésre indulunk vagy olyan riasztást kapunk esetleg, ahol a szép szó, már semmit sem ér. Nem nagyon szeretjük használni a fegyvereket, legalábbis mi, Donghae-val, megpróbáljuk ezeket elkerülni. Tarthattok minket gyávának, de addig nem érthetitek meg, amíg nem ölsz meg úgy valakit, hogy ártatlan volt, de neked kötelességed volt a parancsot követni. És..

-  Eunhyuk! – szakította félbe barátja.

-  Bocsánat, most én tértem el a tárgytól. Na, szóval – köszörülte meg torkát. – A hátunk mögött az a folyosó van, ami a lépcsőkhöz vezet. Nemsokára visszamegyünk, és ott is elmondjuk, hogy mit merre találtok, de előtte, jól jegyezzétek meg ezeket a helyeket, mert nem mindig leszünk mellettetek, hogy újra elmondogassuk őket. Nézzetek kicsit körül, véssetek, mindent a fejetekbe, és ha úgy érzitek, már mindent tudtok, akkor visszamegyünk.

Amint megkaptuk az utasítást, mindannyian elindultunk valamerre. Dae-val először az étkező felé vettük az irányt, hogy valamennyire felkészítsük a gyomrunkat az ebédhez, hiszen, lassan már annyi volt az idő. Az ebédlő is volt akkora, mint a nagy terem, csak sokkal világosabb. Sokkal barátságosabb volt. Onnan átsétáltunk az edzőtermek felé, kicsit felmértük a terepet, hogy legyen fogalmunk, hogyan is kell elképzelni egy ilyet, hiszen nekünk nem volt pénzünk ilyenekre, sem pedig időnk. Ahogy haladtunk a másik irányba, ahol a fegyverek voltak, gyorsan a többiekre sandítottam, akik, akkor indultak az ebédlő felé. Gondolom, Chanyeol megéhezett, mert hatalmas vigyorral az arcán, húzta magával két barátunkat. Jongdae, végig csendes volt, nem szólt egy szót sem, csak jött velem és nézelődött. A fegyverekből nem sokat láttunk, de éppen eleget, hogy ne legyen hozzá kedvünk megkockáztatni, hogy be akarunk oda jutni.

Már mentünk vissza a többiekhez, amikor egyre jobban dőlt nekem Dae és erőtlenebbül szorította felsőmet. Először, nem szenteltem neki nagy figyelmet, de amikor már nem éreztem kezét, magamon rá kaptam tekintetemet, és teljesen ledermedtem. Egyre lejjebb csúszott, egyenesen a hideg padló felé, ahogy testét, elhagyja minden ereje, a szemei lecsukódtak és csupán egy pillanatig ért össze kezünk, mielőtt még meghallottam volna térde találkozását a földdel. Abban a pillanatban kaptam utána, mielőtt még egész teste elterülne.

-  Jongdae! – szólítottam és tartottam karomban. – Jongdae! Hallasz engem? – kérdeztem, de válasz nem érkezett.

-  Mi történt? – jött oda hozzánk aggódva Donghae és Eunhyuk.

-  Fogalmam sincs. Egyszerűen csak összeesett, minden előjel nélkül. Azonnal orvoshoz kell vinnünk.

-  Máris. Eunhyuk, te maradj itt a többiekkel, majd kísérd vissza őket a szobájukba. Majd értesítem Leeteuk-ot, a dologról, te addig maradj ott – adta ki az utasítást, Donghae, majd felém fordult. – Kövess! – mondta és már el is indult azon a folyosón, mely a lépcsőkhöz vezetett. A karomba kaptam barátom testét, és amennyire tudtam olyan gyorsan követtem. A lépcsőn először felmentünk a második emeletre, majd azon végighaladva berontottunk az egyik ajtón és egy fehér köpenyes férfit pillantottam meg. – Doki, azonnal nézd meg ezt a fiút. Jongdae a neve és Park ezredes parancsa volt, hogy figyeljünk rá még jobban – mondta Donghae, miközben az ágyra fektettem Dae-t, de egy lépést sem hátráltam tőle. Az orvos vizsgálni kezdte, de nem mondott semmit sem közben. Az idősebb, el is tűnt egy időre, gondoltam, szólni ment az ezredesnek. Csak forogtak az agykerekeim, hogy vajon mi baja is lehet Dae-nak.

-  Maga a barátja? – szólalt meg egy idő után az orvos.

-  Igen.

-  És nem tudja, hogy a barátjának milyen betegsége van? – vonta fel a szemöldökét.

-  Nem beszélgettünk annyit, az elmúlt három évben, de attól még a barátom – vetettem a szemére, mert úgy éreztem provokálni próbált.

-  Aha – motyogta, majd visszafordult a beteghez.

Mi bajod van Jongdae?