5.fejezet

   - Mit csinálhatott vele az-az állat? - kérdezte aggódva bátyám.
   Hallottam egy hangot, de egyáltalán nem láttam senkit sem.
   - Kettőt találhatsz, Baekhyun! - mondta Yifan szemrehányóan.
   Yifan? Mégis, miről beszélnek? Kivel, mit csinált és ki?
   - Ezzel most kurvára nem segítesz, Yifan! - csattant fel bátyám hangja. Ritkán lehetett hallani káromkodni, akkor azt jogosan tette.
   - Ne veszekedjetek már! - adott hangot Jongdae is. - Ezzel egyáltalán nem segítetek Sehun-on, ha egymást szidjátok! Várjátok meg Chanyeol-t, amíg visszaér az orvossal!
   Két lemondó sóhajt hallottam még, majd azt, ahogy valaki folytatta arcom cirógatását. A karomban lévő fájdalom elmúlt, talán csak a hirtelen jött sokk tette ezt velem, de jól éreztem magam. Próbáltam megmozdítani a fejemet vagy legalább az ujjamat, de amint az ujjam megmozdult a fájdalom előtört és ismételten átjárt a hatalmas kín. Összerándult a testem, ezzel pedig egy időben, megéreztem a hátsó felemnél is a fájdalmat.
   - A kurva életbe - szitkozódtam, amint kissé oldalra fordultam. Arcom eltorzult a fájdalomtól, kezemet egyből a sebre tettem, ami körül érezhető volt a megalvadt vérem, de valami anyag takarta a golyó okozta mélyedést.
   - Sehun - hallottam meg egyszerre hármójuk hangját, Baekhyun kezét kezemen.
   - Sehun, ne mozdulj! Attól csak rosszabb lesz - mondta bátyám, ahogy próbált megnyugtatni. Nagy levegőket véve próbáltam lenyugtatni magamat, de sehogy sem ment. A fájdalom és a kín minden egyes másodpercben ott volt, állandóan nyomatékosította bennem, hogy szenvedjek, de rohadtul nem akartam megadni másoknak, hogy így lássanak. Nem voltam gyenge! Ez semmiség.
   Átlépve a saját határaimat, nyitottam ki a szememet és ülőhelyzetbe tornáztam fel testemet, magamba fojtottam minden feltörő kiáltásomat, és szitkozódásomat, míg hátam nem találkozott az ágy keretével. Éreztem magamon, társaim tekintetét, mind ugrásra készen, hátha valami bajom lesz, de nem akartam, hogy aggódjanak.

   - Sehun - érintette meg óvatosan kezemet, mintha egy apró érintés is hatalmas fájdalmat okozna. Baekie mindig is ilyen volt. Mindentől félt. Félt, hogy fájdalmat okoz, akár egy apró érintéssel.
   - Nincsen semmi bajom - vettem nagy levegőt és megfogtam kezét. - Hány.. hány óra van? - nyeltem egy nagyot, mert nem tudtam, hogy mégis mikor értem vissza vagy még egyáltalán este van-e. Próbáltam megmozdítani a fejemet, de az is nehezemre esett.
   - Fél egy - hallottam a választ és egy sóhaj szökött ki ajkaimon. Szóval, még egyáltalán nem ért végett a nap.
   A perifériámból megpillantottam Jongdae-t, amint egy pohár vízzel közeledett felém, besüppedt mellettem az ágy és nyújtotta nekem a folyadékot, de mintha ő is félne tőlem. Miért fél mindenki? Elvettem tőle a poharat, majd a bal kezembe tettem, amit a testem mellett tartottam, majd testemen átnyúlva karommal összeborzoltam haját és egy kedves mosolyt küldtem felé.
   - Remélem nem azon gondolkodsz, hogy mit kell mondanod hyung-nak, ha én nem megyek vissza - néztem a szemébe, mire azok hatalmasra nyíltak. Tudtam, hogy ezen gondolkodott. - Nem fogok olyan könnyen meghalni, Jongdae. Egy ilyen elbaszott lövéstől, biztos, hogy nem. Meg, megígértem Joonmyun hyung-nak, hogy épségben hazaviszem a fenekedet, szóval nem ma fogom feldobni a bakancsomat. Bár vannak, akik biztos ezt akarják, de ezt az örömöt nem adom meg nekik olyan könnyen - kacsintottam rá. - Még mellettetek kell lennem egy jó darabig - mosolyom vigyorrá vált. Komolyan gondoltam minden egyes szavamat, és be is fogom tartani az ígéretemet. - Három ígéret közül, hagyj teljesítsek legalább kettőt.
   - Mi az a három? - szólalt meg mögülem egy hang. Nem tudtam hátranézni, de tudtam ki volt az.
   - Az egyik, haza kell juttatnom Jongdae-t Joonmyun hyung karjaiba - vigyorogtam a kisebbre, kinek szemeiben könnyek keletkeztek. - A második, mindenkit épségben kell hazavinnem. Ha én nem vagyok közöttük az nem baj - vontam meg óvatosan vállamat.
   - Mi az, hogy nem baj? - csattant fel mellettem bátyám. - Ha most kurvára nem fájna a karod, úgy elvernélek, hogy a következő öt évben is éreznéd! - fenyegetőzött velem.
   - Csak öt? - vontam fel a szemöldökömet mosolyogva. - Akkor nem lehet az olyan nagy verés. Tizennyolc évet lehúztam melletted, nagyobb bajom nem lehet - nevettem, mire Baekie egy gyengébbet belebokszolt az ép vállamba.
   - Olyan bunkó tudsz lenni, még betegen is - pufogott.
   - Szeretlek Baeki - néztem rá kedvesen és megsimogattam karját.
   - És mi a harmadik? - kérdezte Jongdae, ahogy közelebb jött hozzám.
   - A harmadik? - sóhajtottam egyet. - Meg kell találnom valakit. Egy eléggé fontos személyt, Aki egy szeretett személynek a barátja volt. Nem tudom, hogy ez sikerülni fog, de mindent meg kell tennem érte.
   - Ki az a szeretett személy? - kérdezte Yifan, de most már az arcát is láttam, mert kilépett mögülem és pontosan Dae mögött állt meg az ágynál.
   - Az.. legyen az én titkom. Nem akarlak belerángatni titeket még jobban.
   - Már régen belerángattál. Nem áll semmiből, ha ezt tudjuk. Segíteni fogunk - mondta barátom, semleges arckifejezéssel, de láttam a szemében, hogy komolyan gondolt minden egyes mondatot.
   - Ő...

   - Itt vagyunk! - hallottuk meg hirtelen Chanyeol hangját, amint bevágódott az ajtón. Mivel háttal voltam neki, így nem láttam kit vagy kiket is hozott magával, egészen addig, míg oda nem jöttek hozzánk. Chanyeol kérdően tekintett barátaimra és rám, Egy fél pillanattal később már meg is pillantottam a dokit, Dongdae és Eunhyuk tisztet is, akik aggódva néztek rám.
   - Mi történt veled? - kérdezte egyből Eunhyuk, közben pedig Jongdae közelebb engedte hozzám a dokit, aki az ágyra ülve kezdett el vizsgálni. Legelőször a lövés helyét nézte, egy vizes vagy egy fogalmam sincs milyen folyadékba áztatott ronggyal kezdte el törölgetni karomat, hogy a sebet tisztán láthassa. Amint az-az anyag a sebhez ért, felszisszentem és összeszorítottam fogaimat, hogy semmilyen hangot ne adjak ki.
   - Az-az állat megerőszakolta - válaszolt helyettem Yifan. Csak úgy köpte a szavakat és láttam rajta, hogy mennyire is ideges.

   - Mármint.. Jongin úrra gondolsz? - kérdezett vissza Donghae.
   - Igen - mondtam halkan, majd egy nagy levegőt vettem. - Miután kiszedted belőlem a golyót és a doki ellátott, nekem még fel kellett mennem hozzá és... Ez lett belőle - egy szuszra kivégeztem ezt a mondatot, mert ha tovább folytatom, azt már nem bírom ki. Még nehezemre esett erről beszélni, nem dolgoztam fel a történteket, és ha visszagondolok rá, akkor újra átélem a történteket, amit nagyon nem akartam.
   - Meg fogom ölni azt az állatot - sziszegte Yifan a fogain keresztül, miközben keze ökölbe szorult teste mellett.
   - Tudod jól, hogy nem teheted - fordítottam feléje fejemet. - És emlékszel mit mondtam tegnap? - vontam fel szemöldökömet, mire bólintott egyet, de nem szívesen. - Akkor ahhoz tartsd magad és ne avatkozz bele! Ez nem a te dolgod. Egyáltalán nem. Lehet, hogy rohadtul nem tetszik ez nektek, de valahogy meg kell védenem benneteket, és ha ennek az-az ára, hogy naponta megerőszakol, akkor tárni fogom. Mert nekem csak az számít, hogy ti jól legyetek,
   - Sehun, ez így nem..
   - Baekhyun - mozdítottam a másik irányba a fejemet és bátyám szemébe néztem. - Én már eldöntöttem ezt és nem tudsz lebeszélni róla, még a történtek után sem. Tudod jól, ha egyszer..
   - Ha egyszer valamit a fejedbe veszel, azt végig is csinálod. Tudom - sóhajtott egyet. - Örülnék neki, ha az életben egyszer nem lennél ennyire makacs és mazochista.
   - Én? Mazochista? Na, ne nevettess már, mert fáj tőle mindenem - kuncogtam és mosolyogva néztem rá. - Te is attól félsz, mint Jongdae?
   - Már hogy ne félnék? Basszus Sehun, az öcsém vagy! Persze, hogy félek, hogy elveszítelek! Ezt a kérdést inkább meg sem hallottam. Kibaszottul félek ettől az egésztől! - hadarta el az egészet, alig tudtam kivenni szavait, de ahogy beszélt, az megmosolyogtatott.
   - Éppen ezért kell, hogy megvédjelek. Neked nem itt van a végállomás, hanem máshol, valakinek az oldalán - szememmel próbáltam arra a személyre terelni a tekintetét, de amint odapillantott, már el is nézett.
   - Miért ismersz ennyire? - motyogta a kérdést.
   - Mert a testvéred vagyok - mosolyogtam és ép kezemmel megsimogattam arcát.
   - Sehun - hallottam meg a doki hangját és felé fordítottam a fejemet. - El kell, hogy menjünk az orvosi szobába, ott.. kényelmesebben el tudnám látni a másik sérülésedet - nézett rám, mire bólintottam egyet és hátamat elhúztam az ágykerettől. - És előtte fürödj meg, hogy tiszta legyél, és ne kerüljön semmi fertőzés a testedbe - mondta, miközben lemászott az ágyról, ahogy lassan én is követtem példáját. Kínszenvedés volt felállnom és sétálnom, éreztem, hogy minden egyes mozdulattól, szétszakadt mindenem, mintha újraélnék mindent.
   - Segítek - hallottam meg bátyám hangját, amint mellém lépett és egyik kezével átfogta derekamat.
   - Nem, Baekhyun - feleltem halkan.
   - Mi? - nézett értetlenül rám.
   - Nem te fogsz segíteni - néztem rá.
   - Akkor én - jelent meg Yifan is a közelemben.
   - Te sem - válaszoltam. - Ahogy Jongdae és Chanyeol sem.
   - Miért nem? - nézett értetlenül mindenki rám.
   - Mert a testvéreim vagytok, akiknek nem kéne ilyen állapotban látniuk. Gondoljátok magatokat az én helyembe. Ti szeretnétek, ha én úgy látnálak titeket? - tettem fel a kérdést, amire mindenki elgondolkodott. - Látjátok? Nem akarnátok. Jongdae és Baekhyun számára, túlságosan megrázkódtató lenne. Yifan és Chanyeol, ti talán el tudnátok viselni a látványt, de azután sajnálkozóan néznétek rám, amit egyikünk sem akar szerintem - mosolyogtam rájuk.
   - Akkor megyek én - hallottam meg annak a hangját, akire mindvégig gondoltam.

   Éreztem, hogy Baekie-nek ez egy hatalmas pofon volt, de meg kellett értenie, hogy erre egyáltalán nem volt felkészülve. Kissé vonakodva, de átadta Donghae-nak a felügyeletemet, aki vigyázva tartott karjaiba. Fellélegezve engedtem, hogy segítsen bejutni a fürdőszobába, majd bezárva mögöttünk az ajtót éreztem, ahogy egyre sebezhetőbbé váltam. Ahogy eltűntek a hangok és néma csend került közénk, a szívem egyre inkább összeszorult és a levegőt is nehezebben vettem. Látta rajtam, hogy koránt sem vagyok valami jól, de nem kérdezett semmit sem, csak segített megszabadítani a felsőmtől, ami a lehető legnehezebb volt számomra. - Egy pillanatot várjál - mondta és gyorsan az ajtóhoz sietett, mintha Eunhyuk nevét mondta volna, de lehet másét, nem nagyon tudtam kivenni, mert nem arra figyeltem. Csak álltam a zuhany előtt, meztelen felsőtesttel, a félig lelógott nadrágommal. Bal kezemmel, lecsúsztattam felesleges ruhadarabomat, ami hangosan érkezett a csempére. Amennyire csak tudtam felemeltem lábaimat, mert már ez a mozgás is fájdalmas volt. Nem is mozdulat, hanem az, hogy miért is fájt, attól voltam a legrosszabbul. Mocskosnak, sebezhetőnek éreztem magam.
   Megvártam míg Donghae visszatért és mellém állva segített a zuhany alatt állni, mert hogy a saját lábamon nem voltam képes megállni, mér szégyen volt. Megnyitottam a vizet, igaz, a kezem végig remegett, a levegőt nehezen vettem, de próbáltam ezeket nem a tiszt tudtára adni, hiszen milyen már, hogy az első napon így kikészülök?! A szappanért nyúltam, hogy a rajtam tornyosuló mocskot eltüntessem, de amint megfogtam azt a fránya tárgyat, egyből ki is csúszott kezeim közül, utána kaptam, de amint ezt megtettem, egyszerre két helyen nyílalt belém a fájdalom. A karomban és a végbélnyílásomban.
   - Ahh! - nyögtem fel a fájdalomtól és egyből karomra tettem kezemet, miközben a falnak támaszkodtam. Donghae, végig mellettem volt, látta rajtam a szenvedést, de tudta, hogy egyedül akarom megtenni ezeket a dolgokat, mert nem akartam ennyire gyengének mutatkozni. Csupán a derekamat fogta, ott nyújtotta nekem a támaszt, ami éppen elég volt. Megtartott, hogy ne essek össze és okozzak még nagyobb kárt magamban, de ez a fájdalom már túlságosan is sok volt. Túl sok, és túlságosan rövid idő alatt. Kapkodtam a levegőt, a könnyeimmel küszködtem, nem voltam az a sírós fajta, de tegnap kiszöktek a könnyeim, ahogy most is kikívánkoztak, de nem hagytam. Szenvedtem, és nem választottam a könnyebbik utat.
   - Sehun - szólított meg halkan és kínszenvedések közepette fordítottam feléje a fejemet. - Ne tartsd magadban azt, ami ki akar jönni. Enged szabadjára a könnyeidet, mert sokkal rosszabb lesz, ha magadban tartod. Hidd el, pontosan tudom, min is mész keresztül, átéltem hasonló dolgokat, csupán a személy különbözik. Sokkal jobb lenne, ha valaki előtt végre megmutatnád a gyengébbik oldaladat, hogy ne csak a te szívedet terhelje ez a sok fájdalom. Én Eunhyuk-nak mondtam el mindent, és mindezek ellenére mellettem maradt. Sőt. Azóta a kapcsolatunk, csak jobb lett és már nem csak barátok vagyunk - küldött felém egy biztató mosolyt.

   - Hogy? - néztem rá értetlenül.
   - Lehet nem látszik, de mi ketten egy párt alkotunk, lassan tíz éve. A besorozás után vallottunk szerelmet, és elválaszthatatlanok vagyunk azóta - vigyorgott nagyban. - Ha lehet, ezt ne hangoztasd senki előtt, főleg ne a ti korosztályotokban, mert abból hatalmas probléma is lehet. De most ne rólam beszéljünk. Azt akarom mondani ezzel, hogy valakinek, Baekhyun, Chaenyol, Yifan, Jongdae, vagy akár Eunhyuk-nak vagy nekem, nyugodtan elmondhatsz mindent. Mi meghallgatunk és megpróbálunk valahogy segíteni, hogy át tud vészelni ezt az időszakot. Tudom, hogy a szavak nem elegek, de hidd el, öten többet értek, mint te magad. Bízz meg a barátaidban és támaszkodj rájuk - simogatta meg játékosan vizes hajamat, miközben az a boldog arca nem tűnt el egy pillanatra sem, és mikor szavai eljutottak agyamig, könnyeim nekifutamodtak.
   Folytak a könnyeim, remegett a testem, fájt azok a kibaszott lőtt seb és a megerőszakolt fenekem, amit nem tudom, hogy a fenébe fogok megmosni. Nem törődve azzal, hogy ki mit hall, hogy esetleg azt hiszik éppen Donghae tiszt megkínoz, kiadtam magamból minden fájdalmamat. Bőgtem, mint egy kisgyerek, mindent elmondtam, ami csak az eszembe jutott, fájt, hogy ekkora terhet rót rám az élet, amivel egyedül kellett megküzdenem. Fájt, hogy nem lehet egy rendes életem, ahol boldogan élhetnék. Igazságtalannak találtam az életet, mert az is volt. Mondtam a magamét, Donghae nem mondott semmit sem csak hallgatott, és mire kikívánkozott belőlem minden gyötrelem, mind a ketten teljesen eláztunk, mert a vizet, természetesen nem zártuk el, nem akartuk, hogy érthetően hallják hangomat. Mikor egy nagy levegőt véve lenyugtattam magamat, a kezembe kaptam a szappant és elkezdtem megmosni magamat, miközben újonnan szerzett barátom a támaszom volt. Elég kínosan éreztem magam, hiszen egy még vadidegennek számító ember előtt kellett megmosakodnom, és nem is akárhogy takarítottam ki végbélnyílásomat. Az egész akkor volt a legrosszabb, amikor meg kellett szabadulnom az alsómtól, hiszen, másképp nem fértem hozzá a mocskos területekhez. Donghae elém került, úgy tartott, nehogy elessek, miközben azzal bajlódtam, hogy végre csupasz legyek. Túllépve lányos zavaromon, próbáltam kitisztítani magamat, ami eléggé kellemetlen és undorító volt, de ahogy telt az idő, úgy Donghae megszólalt, és tanácsokkal látott el. Elmondta, ő miként csinálta ezt, mi volt az, ami átsegítette ezen az időszakon, és így elterelte a gondolataimat a fájdalomról.

   Amint végeztem a mosakodással, kisebb segítséggel megszárítkoztam és végül tiszta ruhát is varázsoltam magamra, ami hihetetlenül jól esett. Már nem volt szükségem Donghae támaszára, egyedül lépkedtem ki a fürdőből és egyből barátaim aggódó tekintetével találkoztam. Nem akartam most beszélni, de azt sem, hogy aggódjanak értem, így Baekhyun-nak küldtem egy biztató mosolyt, Jongdae elé lépve pedig összeborzoltam haját, ezzel megnyugtatva kettejüket.
   - Menjetek aludni. Nemsokára jövök én is. Nehéz napunk lesz - sóhajtottam, majd az ajtó felé fordulva, kissé bicegve elindultam. A két tiszt velem együtt jött, elkísértek az orvosi szobába, mert igaz, hogy ma már jártam ott, de korántsem jegyeztem meg az útvonalat. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, csupán mentünk előre, néha rám néztek, hogy is vagyok, de ezen kívül semmilyen kommunikáció nem zajlott közöttünk. Ahogy a második emeletre értünk, már az ajtóban várakozó dokira lettem figyelmes, Park ezredessel az oldalán. Már félni kezdtem, hogy valami bajba kerülök, de csak nem fog megveretni, mert a két tiszttel voltam, ugye?
   Egyre jobban közeledtünk, míg elé nem léptem, de csupán végignézett rajtam, majd kissé arrébb állva befelé biccentve engedte, hogy bemehessek a dokihoz. Arra az ágyra feküdtem, ahová délelőtt Dae-t is hoztam, felültem rá, de eléggé fájt mindenem. Ahogy ott várakoztam, kissé körülnéztem a szobába, de egyáltalán nem volt szokatlan, vagy éppen megszokott. Különös érzés fogott el, amit először nem éreztem, de olyan volt, mintha megnyugtatna és elfeledtetné velem, miért is vagyok itt.
   - Ha végeztél, feltétlenül keressél fel - hallottam Park ezredes hangját, amint a dokival beszélgetett, majd Donghae-nak és Eunhyuk-nak intve, invitálta ki őket a helyiségből, hogy hozzáfoghassunk a feladatunkhoz. Mielőtt még bezáródott volna az ajtó, Donghae visszapillantott és egy biztató mosolyt küldött felém, ami kissé megnyugtatott, majd ketten maradtunk az orvossal.
   - Nos Sehun, a barátodtól, Chanyeol-tól, nagyban hallottam mi is történt veled. Viszont, szeretném tőled hallani a történetet, mert akkor fel tudom mérni mennyire is súlyos a sérülésed - mondta, ahogy a szekrényhez lépve, kinyitotta ajtajait és kutakodni kezdett bennem. Egy mély levegőt véve, próbáltam megfogalmazni mi is történt velem, majd ahogy összeraktam beszélni kezdtem.
   - Azt tudja, hogy Jongin meglőtt.
   - Jongin úr! - vágott a szavamba.
   - Nekem ő, egyáltalán nem úr és sosem fogom úgy szólítani! - néztem rá mérgesen, mire csak megforgatta szemeit és keresgélt tovább. - Még este fel kellett mennem hozzá, ahol megerőszakolt. Körülbelül tíz perc vagy húsz, nem is tudom pontosan mennyi idő telt el, de az biztos, hogy egy cseppet sem törődött azzal, hogy esetleg elvérezhetek, mert a kezemet hátrakötötte és felszakadtak a varratok, így ott tartottunk, ahonnan elkezdtük. Aztán szépen otthagyott, én pedig összeszedve magamat visszamentem a szobámba és valószínűleg elájultam, mert úgy - felnéztem az órára - háromnegyed órája ébredtem fel ismételten.
   - Eléggé ismerős a története, bár itt annyi volt a különbség, hogy a megerőszakolt fiút idehozta és egyből elláttam őt.
   - Donghae tisztre gondol?
   - Ő is járt így sajnos - sóhajtott. - Nem értem, ebben a családban miért öröklődik ez - csóválta a fejét. - De nem ő volt az egyetlen.
   - Ki volt az? - kérdeztem kíváncsian, ám abban a pillanatban nyílt az ajtó. Egy számomra ismeretlen férfi lépett be a szobába, egy borítékot fogva a kezébe. Egyenesen a dokihoz ment, átadta neki, majd távozott is. Megnézte kitől jött a levél, majd úgy vélve, elég ha később olvassa el, az asztalra csúsztatta a borítékot és visszafordult hozzám.
   - Lehet kissé kellemetlen lesz, de nem először csinálok ilyet, szóval bízzál bennem - mondta, majd olyat mondott, amit talán először életemben.

   Miután a doki teljesen rendbe hozott, ellátta a sérüléseimet - bár azt, ami a lehető legjobban fájt, azt sosem ismételném meg, semmi pénzért sem -, kaptam tőle fájdalomcsillapítót, ha esetleg szükséges, majd ellátott tanácsokkal, hogy mit ne csináljak a karommal, ha lehet. Nem tudtam biztosra megígérni neki, hogy nem használom a karomat, hiszen, arra lesz a legjobban szükségem ebben a két évben. Elhagyva a szobát, a gyógyszert is bevéve, indultam neki a rövidke útnak, ami az orvosi szobától egészen a szobámig tartott. Csupán két lépést tettem, de máris egy ismerős alakba botlottam, akit most egy időre el akartam kerülni, de valamiért mindig ott bukkan fel, ahol nem kéne. Látva, hogy jól voltam, hogy már nincsenek fájdalmaim, egy mosoly kúszott ajkaira, és egyre jobban közeledett felém. Már tudtam, ha ellenkezem, akkor csak rosszabb lesz minden, így egy technikát alkalmazva léptem én is feléje. Talán undorodni fog tőlem mindenki, de valahogy el kellett nyernem a bizalmát, azt kellett elhitetnem vele, hogy benne voltam ebben a játékban, és szívesen keresem a társaságát, és ha ehhez, az kell, hogy naponta megdugassam magam vele, akkor megteszem. Amint eléje értem kezeimet arcára helyeztem és lágy csókot nyomtam ajkaira. Undorodtam tőle, ahogy saját magamtól is, de mindent meg kell tennem, hogy azt higgye, amit én akarok.
   Kissé meglephettem tettem, mivel nem egyből viszonozta gesztusomat, hanem csak dermedten állt előttem, de ahogy feldolgozta, hogy én önszántamból csókoltam meg, egyből tuszkolta át nyelvét számba. Nem akartam, hogy ez a csók elfajuljon, így gyorsan kiváltam a csókból és megvártam, hogy rám nézzen.
   - Ennyire tetszettem neked? - kérdezte egy kacér mosollyal ajkain és mintha a szemében megcsillant volna a remény sugara.
   - Mondhatjuk - mosolyogtam rá. - De ha lehet, néhány napig maradjunk a pusziknál, különben nem sok hasznomat veszed úgy érzem - és beharapott ajkakkal markoltam bele fenekébe. El sem hiszem, hogy ilyesmire vetemedtem.
   - Ha ilyen szépen kéred, akkor bármit megteszek - simogatta meg hátsó fertályomat, ami miatta sajgott, de ha tényleg az ujjam köré tudom csavarni, akkor megérte ez az egész.

   - Majd akkor találkozunk - nyomtam egy csókot ajkaira, majd kiválva karjai közül, indultam tovább. - Ne maradj fenn sokáig - szóltam még vissza neki, majd a lépcsőhöz siettem, amennyire csak tudtam, de úgy, hogy fel ne tűnjön neki. Amint a látóterén kívülre értem, egyből a számat kezdtem törölgetni. Király, most még moshatom ki a számat is utána. Felbaktattam a lépcsőn, majd amint felemeltem a fejemet, beleütköztem valakibe. Kivel találkozom még a mai nap folyamán?
   - Sehun - szólított meg, bennem pedig megállt az élet. Miért pont belé kell ütköznöm? Felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
   - Park ezredes..?! - nem tudom miért, de ő az egyetlen egy személy, akitől tényleg össze tudom fosni magamat. Egyszerűen nem tudom miért, de az, ahogyan nézni tud az emberekre, az valami hátborzongató.
   - Remélem nem fogod megbánni a tetteidet. Tudd, hogy mindennek vannak előnyei és hátrányai. Nem biztos, hogy az a jó megoldás, ha feláldozod magadat a barátaidért. Ez egy nemes gesztus, és minden elismerésem, hogy képes vagy mindezt elviselni a barátaid érdekébe, de vigyázz. Nehogy a végén, még te járjál porul - mondta, majd kikerülve indult neki a lépcsőknek, de a harmadiknál megállt. - És még egy dolog - megfordultam, hogy láthassam. - Ha szükséged lenne valamire, az orvosi szobával szemben megtalálsz - és továbbmenve, hagyott magamra a gondolataimra.
   Ő most látta?! Látta, hogy megcsókoltam Jongin-t!? Pontosan látta a tervemet, hogy mit is akartam elérni az egésszel. Ennyire átlátható lennék? Ha ő ennyire kiismert, akkor Jongin is rá fog jönni, eléggé hamar. Valami mást ki kell találnom. Ezen tanakodva, haladtam a szobánk felé, amiből nem szűrődött ki semmilyen hang, így arra következtettem, hogy mindenki nagyban aludt. Halkan nyomtam le a kilincset, hogy véletlenül se verjek fel senkit és szerencsémre, ügyes is voltam. A szobában sötét volt, de az ablakon beszűrődő fény segítségével megtaláltam a szekrényt, amiben a ruháink voltak és a sajátjaimat nézegetve kerestem valamit alváshoz valót. Amennyire gyorsan csak tudtam átöltöztem, majd még a fürdőbe menve megmostam az arcomat. Amint végeztem, becsuktam az ajtót és az ágy felé mentem, de nem voltam valami ügyes, mert belerúgtam valamibe, aminek volt egy kicsinyke hangja és valaki megmozdult az ágyon.
   - Joonmyun..? - hallottam Jongdae álmos hangját.
   - Aludj tovább kicsi Dae. Egy pillanat és befekszem melléd - mondtam halkan, hogy másokat ne ébresszünk fel.
   - Rendben hyung - tette vissza fejét a párnára és aludt is tovább. Kisebbet sóhajtva közeledtem, egészen a matracig, amire rátettem mindkét talpamat és a felső korlátba megkapaszkodva néztem meg a fent alvókat. Nem kellett csalódnom, hiszen egybefonódva álmodtak, amint hatalmas barátunk karjai között, szinte eltűnt bátyám. Mosolyogva kezdtem leengedni magamat.
   - Sehun..? - szólított meg bátyám, mire visszakapaszkodtam.
   - Visszajöttem. Rendben vagyok. Aludj csak tovább - mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam, mire csak bólintott egyet és visszafészkelte magát Chanyeol karjai közé, amit talán teljesen öntudatlanul tett. Lemásztam, majd Jongdae és Yifan közé mászva, takartam be magamat és hajtottam fejemet a párnára. Örültem, hogy végre vége volt a napnak és pihenhettem, de tudtam jól, hogy innentől indulnak csak a nehézségek. Ahogy ezen tanakodtam, megéreztem, amint a kisebb egyre jobban közeledett hozzám, míg teljesen hozzám nem bújt. Mosolyogva öleltem át, miközben azt motyogta mennyire is szereti hyung-ot, simogattam meg a hátát és hagytam, hogy a karjaimban találjon megnyugvást. Lehunytam szememet és kiengedve magamból minden feszültséget tértem álomra.
   Bárcsak abban az álomban élhetnék...