1.fejezet

   Sötét volt. Majdnem vaksötét, de a szemem már hozzászokott ezekhez a fényviszonyokhoz, hiszen nem először jártam itt. Szinte tapintható volt a hideg levegő, annyira reszketett mindenki körülöttem, valakinek a foga vacogását is hallottam, annyira meg volt rémülve, hiszen először járt itt. Feszítő volt a hangulat, éreztem, amint a torkomat kapargatta körmeivel, hogy még jobban eluralkodjon az emberen a félelem és az aggodalom. A fagyasztó, fájdalmas levegő súlya, nehezebbé tette mozdulatainkat, hogy koordinációs- és reakció képességeinket lassabban végezhessük, mintha arra vártak, hogy megdermedjünk hatalmuktól, pedig én nem féltem tőlük. Egyenesen gyűlöltem ezt a helyet. Egy dolgot elfelejtettek, hogy akik már többszörösen jártak itt, azokra nincsen olyan hatással hatalmuk, mint az újoncokra, akik nem tudták, hogyan is reagáljanak, erre az undorító dologra. A mellettem álló két kislány, kik között csak egy év korkülönbség volt, először érzékelhette, azt a feszültséget és félelmet, amit én utoljára kilenc éve éreztem, amikor másodjára jártam ezen a helyen. Tisztán emlékeztem a napra, amikor először léptem át, eme ház borzalmas főbejáratát, melynek hangjától is rosszul voltam, annyira gyűlöltem az egész helyet.
   A mai napig szidtam ezt a rendszert, amibe beleszülettem, de nem tehettem róla, hogy elődeim tönkretették, azt a csodálatos világot, ami régen honolt a vidéken. Minden tökéletes volt, csodálatos, de én ebből semmit sem tapasztalhattam, mivel ez a rendszer és világ, már több év tizede ilyen volt, én meg belecsöppentem. Egyetlen ember tette tönkre az egész idillikus képet, tiport el mindenkit, és vezette be, ezt a szerinte tökéletes rendszert. A Rendszer, melyben csak a fájdalom, az éhezés és a keserűség uralkodott, szinte másról sem lehetett hallani, de őt, ezt nem érdekelte.

   Ez a Rendszer így épült fel. Ő állt a legtetején, mint Vezető. Övé volt a legnagyobb hatalom, nélküle semmi sem létezett, ő volt az, aki mindent hitelesített. Nem nagyon láthatta senki, mivel nem szokott mutatkozni a nyilvánosság és a nép előtt, számára semmit sem jelentettünk, csak pénzt és szolgákat. Ha mi nem lennénk, ő sem létezne, csak ezt nem vette észre, vagy nem akarta. A Vezetőt követte, a Tanács. Én inkább úgy szoktam szólítani ezt a csoportot, hogy Rühes kutyák, mivel a Vezető talpnyalói voltak, akik mindent megtettek, amit csak a legfelső hatalom akart. Minden kívánságát teljesítették, helyeselték az összes döntését, és ötletét, még akkor is, ha tudták az koránt sem a legjobb, de nem volt senkinek sem szabad akarata. Minden piszkos munkát ők végeztek el, mondhattuk, hogy ők irányították a Rendszert, mert a Vezetőnek, csak hitelesítenie kellett a dolgokat, nagyon nem szokott beleszólni a Rendszer ügyeibe, csak ha úgy vette észre szükség volt rá. A Tanácsot, a Rendfenntartók követték, akik azt próbálták elérni, hogy semmiféle zűrzavar ne bolygassa meg a tökéletes, idillikus hangulatot a világban. Mindenhol voltak ilyen emberek, kettesével vagy csoportosan járták az utcákat, és tekintélyt parancsoltak maguknak. Nem láttam volna még senkit sem, aki szembe mert volna szállni egy Rendfenntartóval, mert annak súlyos következménye lett volna. Az ez utáni csoport vagy réteg volt a Felsőosztály. Ide tartoztak azok az emberek, akiknek nem kellett a megélhetésükért dolgozniuk, mivel elődeik olyan szintű pénzmennyiséget halmoztak fel, ami egy életre elég volt nekik. Úgy éltek a vagyonukon, mint a királyok. Mindent pénzük, ami volt, elköltötték, de nem érdekelte őket, hogy amit ők kiszórtak az ablakon, másoknak egy évi fizetésük sem volt, de hát mit számított az, ha a nép nagy rész éhezett. A következők, akikről említést kell tennem, a Középosztály. Ebben a csoportban, olyan emberekkel találkozhatunk, akiknek jól fizető munkájuk volt. Ilyenek voltak például az orvosok, a tanítók és a hozzájuk hasonló munkákat folytató emberek, akiknek meg kellett dolgozniuk a betevőért, de nem kellett annyira, mint az őket követő csoportnak. Ők tisztességesen szerezték meg vagyonukat, de nem hencegtek azzal, hogy nekik mindenük megvolt. A csoport melyről most mesélni fogok, a társadalom legnagyobb létszámát tette ki, az Alsóosztály. Az ide tartozó családok és emberek, kik mind építészek, szobrászok, festők, zenészek és táncosok voltak, akiket a társadalom sosem fizetett meg jól. A családoknak minden nap dolgozniuk kellet, hogy a heti betevőjüket meg tudják szerezni és ne kelljen más családoktól kölcsönkérni, mikor nekik is éppen annyi volt, mint nekik. Ezek a családok, minden kis munkát elvállaltak, mivel ez jelenthette a megélhetésüket az adott napra vagy hétre, minden nap és perc számított náluk. A családokban el volt osztva, hogy kinek mi volt a feladata, jobban mondva a foglalkozása. A családok férfi tagjai, az esetek nagy részében fizikai munkát végeztek, de akadtak közöttük olyanok, akik festők vagy zenészek voltak, a női tagok pedig táncosok, zenészek és festők voltak. Már gyerekkorban eldőlt, hogy ki mivel fog foglalkozni felnőtt korában, és ez az esetek legnagyobb részében meg is maradt a foglalkozása élete végéig. De természetesen egy rendszer sem lenne rendszer, ha nem lennének olyan emberek, aki egyáltalán nem tartoztak ide. Az olyan emberek, akik egy foglalkozást sem tudtak elsajátítani, vagy éppen sokkal többet tudtak, mint az átlag, azokat a Rendszer kiszórt innen és ők lettek a Kívülállók. Sosem értettem azt, miért baj, ha az ember háromnál több foglalkozásban is meg tudta állni a helyét, de úgy tűnt, ez nem felelt meg a Rühes kutyák elvárásainak, így kénytelen voltak kidobni őket. Ezek az emberek, mind nap az életben maradásért küzdöttek és örültek, ha egy nap egyszer tudtak enni, nem úgy, mint mi. Nálunk megvolt minden, aminek lennie kellett, így nem szenvedtünk hiányt semmiben. Voltak barátaim a Kívülállók közül, ezért néha eléggé furcsán néztek rám az emberek, de nem nagyon érdekelt a véleményük. Több vitám is volt ezért a szüleimmel, de mikor meglátták, hogy semmiben sem különböznek tőlünk, elfogadták őket és megengedték, hogy jobb napjainkon velünk étkezzenek. A bátyáim is eléggé furcsán néztek rám, amikor először hazaállítottam egy barátommal, aki az előbb említett csoportba tartozott, de aztán ők is megbékéltek s gondolattal.

   A három bátyám kedvence én volt, természetesen a cuki kishúgaim után. Tízen voltunk testvérek, én a három bátyámat követtem, majd a három húgom és három kisöcsém következett. Hatalmas család voltunk, de édesanyánk mindig is nagycsaládot akart, így ez az álma teljesült is. Imádtam az összes testvéremet, örültem, hogy vannak, akik engem védenek meg, és van, akiket én védhettem meg ettől a borzalmas világtól. Már hamar megtudtam mennyire is keserű volt a világ, mindezt hét évesen tapasztaltam, mikor átléptem ennek az undorító helynek a küszöbét. Egyből tudtam, hogy nem lesz a kedvenc helyem. Akkor a legidősebb bátyám miatt kellett itt lennünk, majd két évvel utána a második bátyám miatt. Mind a kettejüket két-két évre elveszítettük, majd visszatértek, mintha mi sem történt volna, mintha nem alázták volna meg őket minden nap, de mivel nem lehetett semmiről sem, így csak az arcukról és testük látványából tudtam, hogy nem olyan jó dolog abban a teremben lenni. Sosem lehetett azokról a két évekről beszélni, de azért természetesen megosztottak velünk dolgokat, de amiről a szülők és a Tanács nem tudott az nem fájt. A családom az Alsóosztályba tartozott, de a lehető legjobban élőkhöz. Édesapám építész volt, és a Tanács felfigyelt rá egyszer, hogy mennyire is gyönyörű munkákat végzett, így mindig neki adták a legnagyobb épületek megtervezését és megépíttetését, így mindig megvolt a napi betevőnk és még félre is tudunk tenni. Édesanyám zenészként helyezkedett el, minimum hat hangszeren tudott játszani, de a mai napig is tanult újakon játszani, amivel mindig meglepett minket. Minden este játszott nekünk, ha éppen otthon volt és nem dolgozott, és közben vezette a háztartást és nevelt is minket. Mindig is csodáltam azért, amit értünk tett. Ő volt a világ legeslegjobb édesanyja, mivel nála senki sem tett többet ezért a családért. Halálra dolgozta magát értünk, nevelte mind a tíz gyerekét, szerető anya és feleség volt, vezette a háztartást és mindig ügyelt arra, hogy a megfelelő mennyiségű időt töltse a gyermekei mellett. Mindenkinek megvan a maga foglalkozása a családban, csak…

   Gondolkodásomból egy éles nyikorgás zökkent ki, amit azt jelentette, hogy megérkeztek a Rühes kutyák és kezdetét veszi, amit nagyon nem akartam. Tudtam jól, hogy most el fognak szakítani a családomtól, két évre, hogy nem mehetek haza semmikor sem, nem ehetek anya ínycsiklandó ételeiből, és nem lehetek boldog. Ahogy megláttam az hat személyt, amint leültek a hihetetlenül hosszú asztalhoz, ami mellett a hat rusnya, öreg és undorító alak, eltörpült, és elválasztott minket egymástól. Hihetetlenül örültem annak, hogy közöttünk elhelyezkedett az asztal, mert már rég rájuk vetettem volna magamat, hogy mindannyiukat a saját kezem által öljem meg. Utáltam őket, főleg azért, amit az emberekkel és a családokkal műveltek. Sosem értettem miért kell nekik ennyi fiatal fiú, és azt sem miért nem volt elég egy családból egy fiú. Nekik sosem volt elég. Nem hogy a két bátyám nem volt elég, most megduplázták a dolgokat. Minden családból egy fiút vittek be, de a miénkből már a harmadik lesz. Ez teljesen felháborító.

   Azt tartottam most a legfurcsábbnak, hogy most két másik család is velünk volt, ami nem volt megszokott. Minden év július tizenharmadikán kellett eljönnie a tizennyolc éves fiúknak, hogy részt vegyenek a besorozáson, de ez a mai nap, mégsem volt a megszokott. A két család, akik mellettünk álltak, eléggé jól ismertem, a fiúkkal nagyon jó kapcsolatot tápláltunk, a legjobb barátok voltunk. A balunkon álló négy személyt rosszul érintette az, hogy egyetlen fiúkat elveszik tőlük, látszott a szülőkön, hogy bármelyik pillanatban összeomolhatnak, ahogy lepergett szemük előtt a következő percek eseményei. Végignéztem a családon és tekintetem többször végigvezettem a fiún, aki valószínűleg velünk fog jönni. Magas volt, mosolygós, de most nem terült el vigyor az arcán. Ritkán lehetett komor arccal megpillantani, de megértette az ember, hogy nem szívesen volt itt az személy, ha tudta mi is várt rá. Mindenki tudta, hogy mi lesz itt. A lányra tekintettem, ki két évvel volt idősebb öcsénél, és eléggé szoros kapcsolatot táplált legidősebb bátyám iránt, aki viszonozta is érzelmeit. Arra gondolva, hogy a bátyáim már túl voltak ezek, engem is ösztönzött, hogy nem lesz olyan nehéz ez a két év és én is ugyanolyan boldog leszek, mint ők. Egyik húgocskám megfogta a kezemet és erősen szorítva, hogy ne menjek el, de tudta jól, hogy most lehetetlent kért tőlem, pedig az esetek 90%-ban teljesítettem minden kívánságát, de ezt most nem tehettem meg. Nem hagyhattam magára őt. Tekintetemet átvezettem a másik oldalamra és megfigyeltem őket. A két szülő összetörve állt egymás mellett, a másik kezét erősen szorítva és próbálva erősnek mutatni magát, hogy ne törjenek meg senki előtt sem, pedig mindenki tudta, miért voltak ilyeneket. Mindenki tudta, csak úgy tettünk, mintha nem tudnánk. De csak inkább nem említettük, hogy ne okozzunk még nagyobb fájdalmat nekik. Az édesanya mellett, akit az egész a legjobban megviselt, ott állt a következő személy, akit lehet, hogy elveszítenek. A fiú, akit gyerekkorom óta ismertem és a legjobb barátok voltunk, mi négyen. Az a négy fiú, akiket ma elvisznek innen. Mindig együtt voltunk és most, ismét egy helyre kerülünk. Sokáig néztem a fiút, aki hagyta, hogy szőke fürtjei hosszúra nőjenek, egészen arca közepéig ért, középen választotta el és úgy omlott arca köré. Tökéletesen körülölelte, férfias arcát, csodálatos állkapcsát, járomcsontját. A legtökéletesebb férfi volt, akit valaha is láttam és nem is csodálkoztam, hogy…

   - Akkor bele is kezdenénk az egészbe – hallottam meg egy mély és határozott hangot, amint gondolatmenetemet megszakította, így sikeresen kizökkentett állapotomból és tudtam figyelni a szavakra, mert itt dőlt el minden. A mély hang elhallgatott és egy új váltotta fel.
   - Akiknek a neve elhangzik, azokat az ifjakat szeretnénk megkérni, hogy egy vonalba sorakozzanak fel a családjaik előtt – mondta végig mondandóját, majd az egyik Rühes kutya váltotta a másikat.

   - Most fel fogjuk olvasni azoknak az ifjaknak a nevét, akiket az a megtiszteltetés éri, hogy két évig a Rendfenntartók mellett gyakorlatozhatnak, hogy megedződjenek és megismerjék csodás Rendszerünket. Minden a tizennyolcadik életévét betöltendő ifjút szólítani fogunk, így kérem, figyeljenek – ismételten váltottak. Nem értem miért nem olvassa fel, csak az egyikük, úgy gyorsabban telne az idő és előbb szabadulhatnánk innen.

   - Az első fiatalember, Chanyeol. Kérem, fáradjon előrébb! – lassan és kimérten ejtette ki a nevet, majd ült le, miközben barátunk elengedte édesanyja kezét és egy biztató mosollyal nyugtatta szüleit. Itt tört el a nőben, az a bizonyos mécses és könnyei végigszántották arcát, de hangot nem adott ki, csak nézte, egyetlen fiát, amint elmegy tőle.

   - A második ifjú – hallottunk meg egy újabb hangot, amire mindenki odafigyelt – Yifan. Kérem, jöjjön előre! – mondta a monoton hangon, a már jól begyakorolt szöveget, amit ki tudja már, hányszor hangzott el szájából. Yifan, ránézett szüleire, majd édesanya kezét megcsókolta és úgy hagyta ott őket, amint semerre sem nézve lépett előre, pontosan Chanyeollal egy vonalban.
   - És végül - állt fel az utolsó is és lehajtottam a fejemet, hogy úgy halljam az utolsó ítéletet. – Baekhyun. Kérem, lépjen a többiek közé! – hallottam meg egy nevet. Egy nevet. Értetlenül kaptam tekintetemet bátyámra, akinek a neve elhangzott az előbb. Ő mosolyogva nézett rám és veregetett vállon, majd indult el előre. Chanyeol, értetlenül nézte az eseményeket, Yifan, meg csak nézte a dolgokat. Egy név. Ami nem az enyém, hanem a bátyámé. A bátyámé, aki az ikertestvérem. Ahogy megtett Baekhyun két lépést, egyből csuklója után kaptam, úgy rántottam vissza, majd léptem előre én.

   - Mi az, hogy Baekhyun? Velem mi van? – szinte üvöltöttem a szavakat, annyira felidegesítettek, hogy engem nem vettek számításba. Végig gyilkos tekintettel néztem a Tanácsot, akik először nem értették problémámat. – Én is, elmúltam tizennyolc éves! Nekem is mennem kell! Engem miért nem mondtak? – kérdeztem felháborodva, miközben idegesen gesztikuláltam végtagjaimmal és mutattam magamra.

   - Sehun. Hagyd – hallottam meg bátyám hangját, aki vállamra tette kezét és nézett rám, hogy nyugodjak le, de nagyon nem tudtam lenyugodni. – Megvan az ok, amiért nem te lettél az és nem lettél beválasztva – mosolygott rám, talán az első mosoly, amit ma érzékeltem, de nagyon látszott a szemén, mennyire is nem örömében mosolyog, hanem kínjában.

   - És mi az? – kérdeztem rá egyből. Hangomból csengett az idegesség és türelmetlenség, na meg persze a düh, amit a Tanács iránt tápláltam.

   - Tudod… - kezdett bele Baekhyun, de megszakították.

   - Baekhyun – szólalt meg anya.

   - Nem anya. Szerintem eléggé sokáig titkolóztunk már, meg kell tudnia az igazságot – fordult édesanyánk felé, akire kedvesen rá mosolygott, majd visszanézett rám. – Tudod Sehun, az ikrekre van egy külön szabály ebben a Rendszerben. Ha az ikrek betöltik tizennyolcadik életévüket és megtörténik a besorozás, akkor csak az egyikük mehet el. Csak egy. Az az egy pedig, a legidősebb – mondta a végét halkan, miközben egy sóhaj hagyta el száját, mintha sejtené, hogy ez a beszélgetés nem fog jól véget érni. Nem mert rám nézni, én meg csak leesett állal bámultam a bátyámat, akit hihetetlenül tiszteltem és szerettem, de nem hittem el, amit mondott. Két másodperc alatt tört felszínre haragom és dühöm, majd a következő pillanatban, öklömet lendítettem az előttem álló személy felé, aki csak tűrte, hogy öklöm találkozzon állkapcsával. Életemben először emeltem, nem játékból, kezet bátyámra, de rá még játékból sem, túlságosan szerettem ahhoz. Nem érdekelt, hogy fájt neki, hogy ezért a szüleim nagyon dühösek lesznek, hogy mások is voltak itt rajtunk kívül, semmi sem érdekelt, csak az, hogy miért nem mondta el ezt nekem senki sem. Figyeltem, amint hátsófelével érintette a földet, majd lassacskán feltápászkodott, miközben állkapcsát fogta és egy kisebb mosoly terült el az arcán. – Úgy érzem, ezt megérdemeltem – mondta halkan, ahogy felegyenesedett.

   - Te, teljesen megőrültél? – üvöltöttem rá teli torokból. – Hogy a jó büdös fenébe, titkolhattad el ezt előlem? A testvéred vagyok, bassza meg! Az ikertestvéred! Azt hittem kurvára elmondunk mindent egymásnak, hogy együtt megyünk el erre az egész hülyeségre, hogy együtt vészeljük át, de te basztál a fejemre! Semmit sem mondtál el az égvilágon! Rohadtul nem bíztál meg bennem, pedig én minden szart elmondtam neked, de te nem! Baszd meg Baekhyun! – üvöltöttem végig az idősebbel, és gyönyörűséges jelzőkkel illettem, melyek csak eszembe jutottak abban a pillanatban. – Most komolyan, azért a kibaszott öt perc miatt, mész te és nem én? Csak azért? – akadtam ki teljesen, miközben bátyámhoz léptem. – Mióta tudtad? – kérdeztem tőle, ahogy ránéztem, egyenesen bele a szemébe.

   - Amióta csak az eszemet tudtam – felelte halkan és láttam, amint már lélekben felkészült a következő ütésre. Közelebb hajoltam hozzá, a teremben néma csend honolt, minden szem ránk szegeződött és minden felgyülemlett dühöm, haragom és mérgem felszínre tört. Lehajtottam a fejemet és nekidöntöttem vállának buksimat. – Sehun… - hallottam meg értetlen hangját, mire ökölbe szorított kézzel kezdtem el püfölni mellkasát.

   - Hogy basznád meg magad Baekhyun – ütöttem mellkasát folyamatosan, miközben a könnyeim hullni kezdtek. Soha sem sírtam még, talán csak egyszer gyerekként, amikor lehorzsoltam a térdemet, de akkor melyik gyerek nem sír? – Hogy mennél el a jó büdös fenébe! – kezdtem el bőgni, mert nem akartam elveszíteni a legfontosabb embert az életemben. Nem mehetett el, akkor soha többé nem látom. Szükségem volt rá. Miközben bőgtem és áztattam el felsőjét folyamatosan, állandóan ütöttem mellkasát, közben pedig átölelte remegő testemet. – Utállak!

   - Én is szeretlek Sehun – mondta és éreztem, hogy elmosolyodik és erősebben húzott magához. Belemarkoltam felsőjébe és csak öleltem magamhoz, miközben a könnyeim nem akartak elfogyni, mintha a végtelenségig tudnék sírni. Ahogy ott álltunk, néma csendben, csak az én zokogásomat lehetett hallani semmi mást, majd érzékeltem, amint valamelyik szülőnk elindult felénk, gondoltam azért, hogy lefejtsen bátyámról, de én egyáltalán nem akartam elhagyni.

   - Én is megyek – mondtam bele mellkasába, majd visszafojtottam az éppen kicsurgó könnyeimet és egyenesedtem fel.

   - Tessék? – nézett rám értetlenül az idősebb, kibontakoztam ölelő és védelmező karjai közül, majd arcomat dörzsölve fordultam a Tanács felé, akik teljesen értetlenül tekintettek rám, hogy mit is akarhatok tőlük.

   - Én is megyek – jelentettem ki határozottan és két barátommal egy vonalba álltam.

   - Sehun, ez nem így megy. Nem jelentheted ki, csak így egyszerűen, hogy mész. Ezeknek is megvannak a szabályai, és nekünk is meg van kötve a kezünk. Nem tehetünk, azt, amit akarunk – szólalt meg az egyikük, talán az, amelyik Baekhyun nevét mondta. Végignéztem mindannyijukon és eléggé idegesen és felháborodottan lövelltem feléjük a villámokat, melyek a szememből szikráztak. Eléggé el volt rontva a hangulatom, ahhoz, hogy szembeszálljak mindenkivel.

   - Vagy én is megyek, vagy egyikünk sem – mutattam a két oldalamon álló fiúra is. – Szerintem egyáltalán nem igazságos, hogy valaki csak azért ne mehessen, mert később született, mint a testvére. Bűntudatom lenne egész életemben, hogy én nem vehettem részt ebben a nemes dologban, amiben bátyáim is részt vehettek. Én miért maradjak ki belőle? Nem mindegy a Rendfenntartóknak, hogy most négyen megyünk a három helyett? Szerintem, örülnének a plusz embernek – vetettem fel ötletemet és egy olyan mosolyt varázsoltam arcomra, amit még sosem kényszerítettem magamra. Konkrétan nyaliztam a Rühes kutyáknak, hogy én is mehessek, pedig mindenki tudta jól, mennyire nem akartam menni, de Baekhyunt nem fogom magára hagyni. Képtelen vigyázni magára, főleg egy ilyen helyen. Nem elég erős, ahhoz, hogy ezt túlélje. Ötletemre a Tanács tagjai összenéztek, majd ismét én voltam szemük célpontja.

   - Egy perc türelmet szeretnénk kérni. Ezt meg kell vitatnunk a Vezetővel is – szólalt meg egyikük, majd el is hagyta a termet, hogy informálja az említett személyt. Figyeltem, ahogy a többiek összesutyorognak és próbálnak valamilyen megoldást találni a helyzetre, mivel Baekhyunnal, mi voltunk a harmadik ikerpár a világon, de pontosabb a megfogalmazás, hogy a Rendszerben, mivel nem tudtam mi van a hatalmas városon kívül. Régen, amit tanítottak az iskolában is, rengeteg ikerpár volt a világon, nem volt olyan ritkaság, mint mostanában, viszont rengeteg baj volt velük, ezért is lett valamilyen szabályozás az egészben, így annak az esélye, hogy egy anyának ikrei szülessenek, majdnem a nullával volt egyenlő. Mi Baekhyunnal még inkább különlegesek voltunk, mivel kétpetéjű ikrek voltunk. Egyáltalán nem hasonlítottunk egymásra, senki nem találta volna ki, hogy ikrek vagyunk, ha meg nem mondjuk nekik. A mozdulataink és gesztusaink hasonlóak voltak, viszont a személyiségünk nagyon is különbözött. Néha még legidősebb bátyánk is elcsodálkozik rajtunk, hogy ikrek vagyunk, mivel olyanok vagyunk, mint ég és föld. Bátyám, azóta sem mozdult meg mögöttem, csak várt, hogyan is dönt a Tanács. Tudtam jól, hogy nincs ínyükre nyers, határozott és csípős szavaim, de ha egyszer igazam volt, akkor kiálltam az állításom mellett, ha ebbe az életem is került. Ahogy elmélkedtem, hirtelen egy hatalmas nagy kólintást érzékeltem tarkómon, amitől fejem előrebicsaklott.

   - Hé! Mégis mit… - fordultam az illető felé ideges, jó szúrós tekintettel, hogy jól elküldjem a fenébe, de amint megpillantottam a tasli tulajdonosát, köpni-nyelni nem tudtam. Nem hittem, hogy ő lesz az, aki próbált észre verni belém, de örültem, hogy ő állt mellettem. Csak állt és nézett engem, a maga száznyolcvannyolc centijével, szőke haja kissé szemébe lógott, amint lenézett rám, mert természetes, hogy magasabb volt, mint én. Belenéztem szemébe, igaz először nem mertem, de muszáj volt látnom azt a szempárt, kissé megdöbbentett, mert dühösen nézett rám, de mintha aggódna is és.. félne?

   - Mégis mi a faszt képzelsz? – irányította felém egyből kérdését, én megdöbbentem kijelentésén, mert nem gyakran hallottam szépen beszélni.

   - Tessék? – kérdeztem vissza, mert nem tudtam mire célzott pontosan.

   - Ez nem játék Sehun! - konkrétan a képembe mászott, és egyre kisebbnek éreztem magamat. - Ezt túl kell élni – mondta halkabban, hogy mások ne legyenek fültanúi beszélgetésünknek.

   - Szerinted nem tudom? – néztem bele szemébe. – Pontosan tudom, miről van szó, de nem fogom hagyni, hogy a testvérem egy ilyen hülye szabály miatt menjen el – mutattam a mögötte álló személyre, aki értetlenül nézett minket, hiszen ő volt az egyetlen, aki tudta a titkomat, mert én mindent elmondtam neki. – Pontosan tudom, miért nézel most hülyének, hogy önszántamból jelentkeztem erre a baromságra, mivel elveszítettél valakit, aki számodra fontos volt – mondtam halkan, hogy senki se legyen fültanúja beszélgetésünknek. Tudtam, mennyire fontos volt számára az a személy, és ezért ki nem állhatta a Tanácsot, de nem is csodáltam. Ezért mindenki utálta volna, csak nem szivárogtattak ki minden esetet.

- Nem szívesen beszélek róla.. – hallottam meg halk hangját és tudtam, éppen a még be nem gyógyult sebeket téptem fel.

- Nem is azért mondtam, hanem azért, mert pontosan tudom, mire is vállalkozom – néztem bele szemébe és éreztem, hogy mentek elolvadok. – Én nem magam miatt aggódom, hanem ezért a szerencsétlenért, itt – húztam magam mellé bátyámat.

- Hé! Nem vagyok szerencsétlen, és mégiscsak én volnék az idősebb – hozta fel korát érvnek Baekhyun.

- De mégiscsak, én nyerek a versenyeken és a birkózásban – fényeztem magam mosolyogva.

-  Az egy kivételes alkalom volt… - motyogta az idősebb.

- Mind a száz alkalommal? – nevettem el magam, mire Baekie elpirult és még jobban összehúzta magát mellettem. Végül Chanyeol is mellénk csapódott és hozta magával a jókedvét is.

- Min nevettek ennyire? – kérdezte, amint megállt bátyám mellett és hatalmas mosollyal tekintett körbe.

- Azon, hogy Baekhyun szerint, ő az erősebb, pedig mindig én nyerek a birkózásban – mosolyogtam nagyban, mire az említett rám emelte tekintetét.

- Sehun! – szólt rám élesen.

-  Mi az?

- Nem kell mindenkinek elmondani, hogy.. gyenge vagyok – motyogta el a végét, közben pedig kibújt karjaimból és egyenesen szüleim felé vette az irányt.

- Baekhyun..

- Sehun! – hallottam meg a Tanács hangját, mire egy csodálatos műmosolyt varázsoltam az arcomra és úgy fordultam feléjük. – Megvitattuk a helyzetet a Vezetővel is, és arra jutottunk, hogy te is mehetsz, de egy feltétellel.

- És mi lenne az a feltétel? – vontam fel szemöldökömet, mert nem nagyon voltam alkudozós kedvemben.

-  Az, hogy…

- Az én személyi testőröm leszel – hallottam meg egy számomra ismeretlen hangot, amint nemes egyszerűséggel szakította félbe az öreg mondandóját. Nem tudtam, honnan is jött pontosan a hang, de a következő pillanatban egy tenyér simult a vállamra, amitől kirázott a hideg. Egyből meg is fordultam és szembe találtam magamat, a tenyér tulajdonosával. Életemben még nem láttam olyan… nem is tudom minek nevezhetném, egyszerűen elállt a szavam és a légzésem is egy pillanatra. Csupán, egy-két évvel lehetett idősebb nálam a fiú, de valami féle tekintély mutatkozott megjelenésében. A Tanács nem is mert szóhoz jutni, de valami nem tetszett nekem.

- Te mégis ki a fene vagy? – kérdeztem a magam stílusában, amint a kezét lesöpörtem vállamról. Kérdésemre csak egy elbűvölő mosoly terült el ajkain, de egyáltalán nem tudott meghatni vele, majd amint felfoghatta kérdésemet, elindult egyenesen a hatalmas ajtó felé, amin mi csupán egy órája tettük be a lábunkat.

- Holnap este találkozunk Sehun! – fordult felém egy pillanat erejéig, és még ahhoz a csibészke mosolya mellé társított egy kacsintást is, amitől a hideg is kirázott, és nem azért, mert hideg volt itt, mert azt mér megszoktam. Mégis ki a fene volt ez? Csak értetlenül álltam és figyeltem, amint elhagyta a termet, majd teljesen felháborodva fordultam a Tanács felé.

- Ki a fene volt ez a pasas?

-  Ahogy hallottad, holnap este vár, majd akkor megtudsz mindent. De ez a feltételünk. Mehetsz te is a besorozásra a testvérbátyáddal, és a barátaiddal, de az ő személyi testősre leszel ezidő alatt. Minden kérését, parancsát teljesítened kell. Engedelmesnek kell lenned. Vagy elfogadod a feltételünket, vagy máris indulhatsz haza a testvéred nélkül – hallgattam végig a mondandóját az öregnek és az járt a fejemben, hogy miként tekerhetném ki a nyakát, mert pontosan tudta, mi is a gyengepontom. Kihasználja a gyengeségemet. Hogy dögölnének meg!

- Rendben, de egy szobában fogok velük lakni és nem fognak kivételezni velem, mert abban a pillanatban indítok el egy forradalmat mindenki ellen! – mondtam el a tervemet nekik, miközben magamban annyira mosolyogtam, hogy már a szívem kezdett el fájni tőle. Olyan fejet vágtak előttem az öregek, hogy az már nevetséges volt, szívem szerint a képükbe nevettem volna, hogy ennyire elhitték, azt, amit mondtam.

- Rendben. Akkor megegyeztünk? – kérdezte a fő öreg, aki a legidősebb volt, mindközül.

- Meg. Köszönöm a Tanács nagylelkűségét és segítségét – mondtam kedvesen, amint egy ellenállhatatlan mosolyt varázsoltam arcomra.

-  A részleteket, majd holnap fogjátok megtudni, amint beléptetek a főkiképző helyszínre. Este még kaptok egy értesítőt, hogy hová is kell mennetek. Ne késsetek! – az utolsó mondat természetesen nekem szólt, mert szokásom volt, hogy kések, de hát ez van, így kell szeretni.

Ezzel le is zárult a beszélgetés, a „besorozást” is megtárgyaltuk, így mindannyian elindultunk a dolgunkra. Testvéreim társaságában hagytam el a hideg és undorító házat, közben szemeimmel végig Yifan-t figyeltem, amint a szülei oldalán sétált. Szokásához híven, megőrizte higgadtságát és fenségességét, amit mindig is csodáltam benne. Mindig sokkal érettebben gondolkodott, min mi és talán ezért is szerettük ennyire. Kiskorunk óta elválaszthatatlanok voltunk, mi négyen. Yifan, Chanyeol, Baekhyun és én. Remek kis csapatot alkottunk a mai napig, de ahogy telt az idő, megkomolyodtunk, felnőttek lettünk, így már nem nagyon szoktunk csintalankodni. Nem is tudnám megmondani, mikor volt az utolsó nagy csíntevésünk. Tekintetem magas barátomra vándorolt, aki édesanyját ölelve hagyta el az undorító helyet. Jobban megviselte a szüleit a besorozás, mint ő magát, vagy nagyon jól leplezte a dolgot. Nagyon kedveltem Chanyeol-t, mivel mindig sikerült megnevettetnie minket, ami gyakran a jól jött a nehéz időkben. Nagyon fontosak voltak számomra a barátaim, ezért is győztem meg a Tanácsot, hogy egy helyen lehessek velük. Meg akartam védeni őket mindentől. Leginkább Baekhyun-t. Még egy bogarat sem lenne képes bántani, hogy lenne akkor képes végigcsinálni a besorozást?! Bár, ő az idősebb, mégis ő járt a nyomomba, gondoltam, talán azért, hogy megtanulja, hogyan is védhetné meg magát. Elnéztem barátaimról, családomról és csupán egy személyre koncentráltam, aki most nagyon haragudott rám, és még csak rám sem akart nézni. Nem tettem semmi olyant, amivel esetleg megbánthattam volna, vagy nem tudtam róla. Már majdnem otthon voltunk, Chanyeol és Yifan családja is lecsapódott rólunk, így már csak a mi népes családunk rótta az utcát, míg a házunk elé nem értünk. A kis kerti kapunál előrébb siettem, hogy bátyámmal beszélhessek, de amint meglátta, hogy közeledtem, úgy berontott a házba, hogy csak a hangból tudtam erre következtetni. Egyik pillanatról a másikra tűnt el a szemem elől és olyan hangosan vágta be az ajtót maga után, hogy csoda, hogy nem esett ki a helyéről. Nálunk nem volt szokás bevágni az ajtót, de ha mégis véletlenül megtörtént akkor nem ekkora hanggal jellemeztem volna. Baekhyun, életében egyszer sem vágta be maga után az ajtót, de ez azt jelentette, hogy nagyon megbántottam valamivel. Bocsánatkérősen néztem édesanyámra, mert anya előtt végképp nem vágjuk be az ajtót, még véletlenül sem, de bátyám megtette. Besiettem a házba, de amint a lépcsőhöz értem, már hallottam is, hogy szobánk ajtaja is ugyanarra a sorsra jutott, mint a bejárati ajtó. A hang hallatára, összezártam szemeimet és összezárta fogaimat. Nagyon mérges rám. Akármi baj történt, Baekhyun, mindig a szobánkba menekült, hogy onnan oldja meg a dolgokat, vagy éppen el akart bújni a világ elől. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, végigrongyoltam a folyosón és megálltam az ajtónk előtt. Sóhajtottam egyet, majd bekopogtam.

- Baekhyun – szólítottam meg lágyan.

- Hagyj békén Sehun! – jött is azonnal a válasz. Egyből mosolyra húzódott szám. Legalább beszél velem.

- Azt aztán várhatod, hogy békén hagyjalak. Kit fogok én piszkálni, ha nem engedsz be? – próbálkoztam kissé viccesre venni a helyzetet. – Baekie, ez az én szobám is, szóval nem zárhatsz ki.

- Oh, dehogynem! Éppen azt teszem!

- Azt látom – mondtam mosolyogva, hiszen tudtam, hogy ő is ezt tette éppen, akármennyire is haragudott rám. – Jó, akkor beszéljük meg így a dolgot – vetettem fel az ötletemet és leültem az ajtó mellé. – Mi a baj, Baekhyun? – kérdeztem halkan, de annyira, hogy ő még meghallja. Ott akartam ülni mellette és simogatni, azt a hülye kis fejét.

-  Semmi. Mégis mi bajom lenne?

- Hiszi a piszi. Látom, hogy bajod van. Ne engem próbálj meg beetetni ezzel. Tudod jól, hogy előbb veszem észre a te bajodat, mint a sajátomét. Meg onnan is tudom, hogy nem szokásod a várossal közölni, hogy hazaérkeztél – mondtam az ajtónak, de próbáltam elképzelni, vajon hol is lehetett a szobánkban. Vajon az én ágyamon feküdt ismételten? Teltek a másodpercek, de semmilyen választ sem kaptam bentről, még csak egy pisszenést sem. Kezdtem aggódni érte, de amint fel akartam állni, egyből nyílt is az ajtón és egy piros szemekkel virító Bacon-t pillantottam meg.

- Ennyire átlátható vagyok? – kérdezte, miközben megtörölte arcát és kissé ellépet az ajtótól, ezzel jelezve, hogy menjünk be.

- Csak számomra – mosolyogtam, majd felálltam a földről és megálltam vele szembe. – Mi a baj hyung? – tettem kezemet vállára.

- Régen hívtál már így – mosolyodott el végre ő is. Megfogta karomat és behúzott a szobába, bezárva utánunk az ajtót, de ennek most nem volt hangja. Leültünk az ágyára, egymás mellé, fejét ráhajtotta a vállamra és bámulta a szemben lévő falat, amin a könyveim helyezkedtek el. – Nem szeretem, ha mások előtt gyengének állítasz be – szólalt meg egy kis idő után.

- Most tényleg ez volt a bajod? Én azt hittem olyat mondtam, amiről senki sem tudhat, vagy elárultam valamelyik titkodat – mondtam el egyhuzamban, közben felment bennem kissé a pumpa, mert nem hittem volna, hogy egy ilyen kis semmiség miatt kiakadt.

- Nekem ez igen is fontos – motyogta halkan. – Ezért is esett rosszul, hogy mindenki előtt, de legfőképpen, hogy a barátaink előtt mondtad el.

- Sajnálom. Többé nem fordul elő – fogtam meg kezét megsimogattam selymes bőrét.

- Köszönöm – bújt kissé közelebb és átölelt. – Tudom, hogy megtartod a szavadat. Ezért is bízok benned a legjobban. Minden titkomat rád bízhatom.

-  Ez csak természetes, hiszen a testvéred vagyok.

-  Nem. Te több vagy annál. A testvérem vagy, a legjobb barátom. Te vagy a világ legjobb embere. Ha nem léteznél ki kéne találni – emelte rám tekintetét és mosolygott.

- Szóval, nélkülözhetetlen vagyok számodra – löktem kissé meg.

- Persze, hogy az vagy, te idióta! Te vagy a világ legjobb testvére – karolta át teljesen testemet és nem engedett el.

-  Ez inkább fordítva igaz – mosolyogtam és magamhoz öleltem. – Nem vagyok én olyan jó testvér.

-  A fenét nem vagy az! Te vagy a legjobb és ne vitatkozz a bátyáddal! – nézett rám szigorúan, ami miatt nevetnem kellett.

- Értettem főnök – mosolyogtam nagyban.

-  Szeretlek Sehun – temette fejét nyakamba.

   - Én is szeretlek Baekhyun – simogattam meg hátát és örültem, hogy sikerült kibékülnünk.

Már csak a holnapi legyünk túl és akkor minden rendben lesz, remélem...