További szereplők

Sehun és Baekhyun édesanya: Miri

(Kyeon Miri színésznő)

Édesapjuk: Dalsu

(Oh Dalsu színész)

Legidősebb bátyjuk: Minseok

(Kim Minseok Exo tag)

Második bátyjuk: Joonmyun

(Kim Joonmyun Exo tag)

Legkisebb húguk: Eunji

(Jung Eunji énekesnő után, én így képzelem el őt)

Joonmyun barátja: Yixing

(Zhang Yixing Exo tag)

Yixing öccse: Jongdae

(Kim Jongdae Exo tag)

Chanyeol nővére, Minseok párja: Yoora

(Park Yoora)

És az a rejtélyes személy, akiről eddig nem tudtunk semmit: Jongin

(Kim Jongin Exo tag)

2.fejezet

   Még csak ez kellett volna, hogy haragudjunk egymásra, főleg, hogy innentől kezdve, még inkább egymásra lettünk utalva. Picit még elvoltunk a szobánkban, csak hallgattuk a csendet, egészen addig, míg anya nem szólt, hogy készen volt a vacsora, így levonszoltuk magunkat az étkezőbe és a családunkkal közösen fogyasztottuk el az ételt, amit anyánk hatalmas szívvel készített mindannyiunknak. Eléggé csendes volt az esténk, leginkább azért, mert mi ikrek nem szóltunk semmit sem, mivel mi szoktunk hangulatot hozni, de ez most nem történt meg. A kicsik hangoskodtak, úgy viselkedtek, mint minden egyes este, de valamiben mégis változott az egész. Mikor végeztünk, az étkezéssel, Baekhyun-nal közösen elmosogattuk a koszos tányérokat, pedig anya mondta, hogy nem kell ezt tennünk, de mi nem akartuk, hogy másképp bánjanak velünk, csak mert a besorozás megtörtént. Semmi sem változott azóta, csak holnaptól nem leszünk itt. Már majdnem mindennel végeztünk és készülődtünk arra, hogy eltegyük magunkat másnapra, mikor is kopogtattak az ajtón. Ilyenkor az emberek legnagyobb része már a hálószobában tartózkodott és nem az utcán, kivéve azok, akik ilyenkor érkeztek haza a munkából. Édesanyánk nyitott ajtót és egy pillanat erejéig láthattuk a vendégünket, aki egy férfi volt. Ugyanolyan öltözéket viselt, mint a Rendfenntartók, a tartása és a viselkedése is, mind erre utalt. Mielőtt még elment volna, még végigvezette a tekintetét a házban tartózkodó személyeken, de mikor bátyám és rám nézett, kissé elidőzött. Volt valami furcsa benne, mintha pontosan tudná kik is voltunk, hogy mi is történt néhány órával ezelőtt abban a teremben. Talán ő is ott volt és látta az eseményeket? Biccentett egyet, aztán csak az ajtó csukódását figyeltük és mindenki egyszerre fordult anya felé. Kezeiben szorongatta a két borítékot melyeken gyöngybetűkkel ékesedett nevünk.


   Pontosan tudtuk, hogy mi állt azokban a levelekben, de el kellett olvasnunk, mert lehet változtak a besorozás szabályai, hosszúsága, meg az ehhez hasonló dolgok. Anyánk még néhány pillanat erejéig, melléhez szorítja a két levelet, majd amint elég erőt érez az elengedésünkhöz, felénk indult, aztán nyújtotta őket, mi pedig óvatosan felbontottuk azokat, miközben az asztalhoz sétáltunk és elfoglaltuk eddigi helyünket. Láttam, hogy anya nagyon nagy erővel tarja vissza könnyeit, amik holnap biztosan hullani fognak, hiszen harmadjára élte újra ezt a borzalmat. Nem is tudtam, mekkora fájdalom lehetett azokban a pillanatokban a szívében, amikor megtudta, nekünk is mennünk kell. Arra pontosan emlékeztem, amikor idősebbik bátyánk ment a besorozásra, akkor anya nagyon összetört, hiszen első fiúgyermeke, és elsőszülöttje volt, aki nagyon fontos volt számára. Az a két év, teljesen meghatározta a mostani életünket, és amint visszakaptuk bátyánkat, máris vitték a másodikat is. Visszaadtak valakit, de közben el is vettek. Borzalmas volt az-az időszak, amit most újra kellett élnünk, mert nem egy, hanem két gyermeküket veszítik el. A szüleink a legnagyobb odaadással neveltek minket, így az volt a minimum, hogy túléljük ezt a kiképzést, mert nekünk ők voltak a mindenünk. Lehet, egyszer ki fogunk repülni a családi fészekből, de akkor is egy család maradunk, akik örökké együtt lesznek.

   Baekhyun, már a saját levelét tanulmányozta, futotta át a sorokat, de nekem még mindig a borítékban lapult az a kis papír. Nem volt erőm hozzányúlni és kivenni onnan, hogy elolvassam, mi is lesz a feladatom, de volt egy olyan érzésem, hogy csak holnap fogom megtudni, mi is lesz pontosan a beosztásom. Irritált az a személy, akinek elméletileg a személyi testőre leszek. Kirázott már attól a hideg, ha csak rá gondoltam. Még sosem éreztem ilyet. Vettem egy mély levegőt, majd ujjaimat belesüllyesztettem a papírok közé és megfogtam, azt a részét, melyre szükségem volt. Nehezen, de ki is nyitottam, majd átnéztem a sorokat. Ahogy sejtettem, semmi újat nem mondtak vele, egyedül csak annyit, hogy Baekhyun-ékkal fogok egy szobában lenni, de különösebb és érdekesebb információt nem tartalmazott. Átpillantottam bátyám levelére, neki csupán egy-két sorral volt kevesebb, nála nem említették meg, hogy én egy személyi testőr leszek. Nem értettem, miért pont én lettem kiszúrva erre a feladatra, de lehet ezzel közelebb tudok kerülni a célomhoz, és akkor minden rendben lesz végre, élheti mindenki a rendes életét, besorozások, Rendfenntartók, Rühes kutyák és Vezetők nélkül.

   A levelemet, úgy ahogy volt összegyűrtem és a tőlem nem messze lévő szemetesbe hajítottam, ezzel kifejezve nemtetszésemet a Rendszerre, meg az egész besorozásra. Láttam, anya és apa meghökkenő arcát, de nem nagyon törődtem velük, mert pontosan tudták mennyire nem szívleltem az ilyen tetteket. Ők is pontosan úgy éreztek, ahogy én, csak ők ezt nem mutatták ki nyíltan, hiszen féltek attól, hogy esetleg elviszik őket és akkor senki sem tartja el a családot. Egyetlen egy jó dolga volt a besorozásnak, hogy ilyenkor a családok élelmiszert kaptam a Rendszertől, mely kipótolja a besorozottak által keresett jövedelmet, és mivel mi nagy család voltunk, így még kicsivel is többet kaptunk, amiből rendesen meg lehetett élni. Ezért is akartam menni, mert így anyáék kétszer annyit kaptak, amit félre tudnak majd tenni, amikor rosszabbra fordulnak az idők.

   Hirtelen arra eszméltem fel, amint valaki a kabátom anyagát kezdte el rángatni. Levezettem tekintetemet, és megpillantottam legkisebb húgocskámat, amint a kukába dobott levelemet szorongatta a kezében. Mindössze nyolc éves volt, de sokkal érettebb a koránál, így pontosan értett mindent, hogy mi is folyt itt éppen. Felemeltem és az ölembe ültettem.
   - Sehun oppa - kezdett bele mondandójába és a levelemet a boríték mellé tette, szépen kisimítva, hogy egyetlen egy gyűrődés se legyen rajta. - Nagyon ügyes legyél és vigyázzál Baekhyun oppa-ra - mosolygott rám és karjait nyakam köré fonta. Átöleltem aprócska testét, arcomat puha és selymes hajába temettem, amire anya mindig nagyon figyelmet szentelt. Az ő haja is pontosan ilyen puha volt a haja, annyi különbséggel, hogy ő fekete volt, meg az övében már megjelentek az ősz hajszálak is, de egy kis festék segítségével, nem is látszódott, bár én jobban szerettem festék nélkül. Sokkal természetesebb volt, és az a fekete árnyalat nagyon gyönyörű volt.
   - Te pedig, vigyázz mindenkire itthon, Eunji - mondtam neki halkan, miközben ujjaimmal végigszántottam gyönyörű hajkoronáját. Lassan kezdtem elválni tőle és egy kis puszit nyomtam puha bőrére, amit viszonozott is, aztán átmászott idősebbik bátyja ölébe és őt is ugyan úgy megölelte. Neki is mondott valamit, de azt már nem hallottam. Miután ők is elengedték egymást, Eunjin követte testvéreit az ágyba, mert egyedül csak ő volt ébren a kicsik közül. Csupán hatan maradtunk, de egyikünk sem szólt egy szót sem, még nem voltunk képeseket feldolgozni a történteket, pedig azok a levelek, eléggé azt sugallták, hogy ez nagyon is valóság.
   - Lefekszem - törtem meg a csendet végül, néhány perc után és kitoltam a székemet, de nem csak az enyém adott ki hangot.
   - Én is megyek - mondta ikertestvérem és elköszönve szüleinktől és két bátyánktól ballagtunk fel a szobánkba. Lezuhanyoztunk, kiélveztük az utolsó olyan éjszakánkat, amelyet ezek a falak között tölthettünk, mert ki tudja, hogy valaha visszatérünk még ide. Igen, ennek is megvolt az esélye. Sajnos, nem ez lenne az első eset, hogy valaki életét veszíti a besorozáson, mert ha nem követte a parancsot, annak következményei voltak, és nem bántak kesztyűs kézzel az emberekkel. Kissé el voltak szállva maguktól a Rendfenntartók. Miután végeztünk az esti rutinjainkkal, mind a ketten elfoglaltuk ágyainkat, melyek a szoba két szemközti falának volt nyomva. Az ajtóval szemben volt egy hatalmas ablakunk, az alatt pedig két íróasztal természetesen egymással szemben, hogy ha tanulás közben kellett egymásnak segítenünk, vagy éppen a meglévő munkánkon dolgoztunk, akkor ne kelljen járkálgatnunk. Baekhyun-nak mindig rendezett volt minden cucca, sosem lehetett kifogást találni bennük, talán csak abban, hogy túlságosan tökéletes volt minden, de én így szerettem őt. Amíg ő rendezett volt, addig én rendetlen, de azért én sem bírtam sokáig viselni, ha hatalmas káosz uralkodott a szobámban, főleg, hogy bátyám mindig szólt érte, így néhány napnál tovább nem húzódott a rendetlenség az én területemen. Mivel, sokan voltunk, így mindenki osztozott valakivel a szobánk. Két bátyánk egy szobát kaptak, mi is, és a többi kis tesóink pedig fiúk és lányokra voltak osztva. Népes és hangos egy család voltunk, de így volt minden tökéletes. Miközben öltözködtünk, hallottam, amint Baekhyun dúdolgatott magában. Imádtam hallani, ahogy énekelt, mert gyönyörű hanggal áldotta meg az élet, amit nem használt ki.
   - Igazán elmehetnél énekesnek - szóltam oda neki, amint az ágyon ültem és éppen a hajamat törölgettem.
   - Nincsen olyan jó hangom - motyogta és az ágyára ült, amint lehajtotta fejét.
   - Baekieee - húztam el direkt becenevét, hogy idegesítsem.
   - Nem Sehun! - pufogott rám, majd bebújt a takarója alá és hátat fordított nekem. Mosolyogva dőltem el én is az ágyamon, miközben lekapcsoltam a lámpát és vártam, hogy az álom a szememre kerüljön. Vártam, hogy ellepjenek az álmok, melyeknek nagyon ritkán volt értelmük, de amúgy mindig akkora marhaságok voltak, amiken mindig jókat nevettem reggel. Nem nagyon akartak jönni ezek a különös képek, helyette arra lettem figyelmes, hogy nem is olyan messze, de megmozdult a lepel és valami alak kezdett el felém közeledni. Mosolyogva emeltem fel takarómat és engedtem, hogy bebújhasson mellém ez a különös lény. Karjaimat a derekára fontam, úgy öleltem magamhoz és simogattam hátát, hogy megnyugtassam, tudatni akartam vele, hogy nincsen semmi baj, nyugodtan adja ki magból minden baját, én meghallgatom. Éreztem egyenletes lélegzetvételét nyakamnak csapódni, ami csupán néhány pillanatig tartott, majd ez a kellemes és nyugodt érzés, hirtelen zokogásba torkollott. Cirógattam hátát és tincset is kényeztettem, hogy lenyugtassam, de tudtam jól, hogy most tudatosult benne igazán, hogy holnap mi is fog történni velünk. Sosem gondolt rá komolyan, csak úgy, hogy addig még van időnk, csak felszínesek voltak a gondolatai erről, egészen addig, míg el nem jutott odáig és rá kellett ébrednie, ez nem csupán egy álom volt, hanem komolyan megtörtént. Most jött rá csak igazán, hogy a besorozás nem csupán egy kiképzés lesz, hanem egy túlélő próba. Akik gyengék voltak, azokat kiszelektálják már az elején, vagy ha szerencséjük van, akkor végigbukdácsolják az egészet és sikeresen hazaér, de ennek az esélye nagyon kicsi. És attól félek a legjobban, hogy Baekhyun nem az utóbbiba fog tartozni.. Meg kell védenem őt, a legvégsőkig kitartani mellette, még akkor is, ha ezzel magam alatt fogom vágni a fát. Mindent el fogok követni, hogy ő hazajusson.

   Reggel, a kellemes vagy éppen kellemetlen álmaimból édesanyám lágy hangja ébresztett, melyet imádtam ilyenkor hallgatni. Kiskorunkban, mindig énekelt nekünk valamit és ez most sem maradt el. Hallószervemet simogató hangja, boldogsággal töltötte el szívemet és még inkább a párnába fúrtam arcomat, de amint ezt megtettem valami csiklandozni kezdte orromat. Kicsit fintorogva nyitottam ki pilláimat, miközben fejemet az irritáló tárgytól húztam el, de amint megláttam, mi is adta ezt a kellemetlen érzést, elmosolyodtam. Bátyám még nagyban húzta a lóbőrt, karjai erősen fonódtak derekamra, egyik lábát összefonta az enyémmel és arcát szorosan nyomta bele felsőmbe, ezzel kizárva, édesanyánk kellemes ébresztését. Vigyorogva kezdtem el simogatni Baekie hátát, hátha ezzel hatok rá, de ahogy az elmúlt tizennyolc évben, úgy most sem sikerült, de már megtaláltuk a megoldást rá.
   - Baekie - suttogtam a fülébe. - Itt van Yifan és Chanyeol - került még nagyobb mosoly arcomra, mert pontosan tudtam milyen hatással lesz rá ez a mondat.
   - Mi??? - pillanatok alatt pattantak fel szemei és került ülőhelyzetbe, de egyetlen egy dologgal nem számolt. Velem. Pontosan fölötte helyezkedett el a fejem, de természetesen én hülye, elfelejtettem hátrébb húzódni, így fejtetője az én állammal találkozott félúton, ezzel szépen hátradöntve az ágyon. Az államhoz kaptam a kezemet és elfordulva bátyámtól kezdtem el szidni, nem szép szavakkal. - Úristen, Sehun! Jól vagy? - éreztem meg hirtelen kezét karomon, én pedig tovább fogtam a fájós pontot. - Mutasd már meg, hogy hol ütköztünk össze! - erősködött, de nekem semmi kedvem nem volt a pátyolgatására, így inkább felültem az ágyamon, megdörzsöltem párszor az államat, majd bátyámra tekintettem.
   - Úgy tűnik, hatásos ez az ébresztő - borzoltam össze haját vigyorogva, végül csak kipattantam a takaró alól és üdvözöltem édesanyánkat egy csókkal.
   - Már készülőben a reggeli, gyertek le - mosolygott mind a kettőnkre, de látni lehetett a szemében, hogy nem szívesen ébresztett fel minket.

   Miután, anyánk magunkra hagyott, belekezdtünk a reggeli készülődésbe, mindent úgy tettünk, ahogy eddig is, de közben az agykerekeim nem bírtak leállni. Folyton jártak, és a tegnapi napon és éjszaka történteken gondolkodtam. Az éjszaka, amint Baekhyun álomba sírta magát, én is próbáltam az álmok birodalmába kerülni, de amint ez megtörtént, egyből meghallottam feltörő zokogását, és ahogy megremegett a teste, emiatt alig aludtam valamit, de nem igazán bántott. Baekie mindig is ilyen volt, és tudtam, hogy csak simogatnom kell hátát és máris elmúlt a baja, de ez kivételesen nem sikerült. Túlságosan nagy sokk volt számára a besorozás, amit nem tudott két perc alatt elfelejteni, hiszen az életéről volt szó.
   Az éjszaka további részében, amikor nem éppen őt nyugtattam a mai napon jártak a gondolataim, leginkább azon, hogy milyen is lesz. Szóbeszédek terjedtek erről az egészről, de nem lehetett tudni mi is volt belőle az igaz. Mesélni nem lehetett róla, de azért egy-két információval elláttak bátyáink az évek alatt, így nem lesz teljesen idegen számunkra az egész. Ahogy az asztalhoz leültünk és elfogyasztottuk reggelinket, nem vettem észre különösebb változást a családunkon. Azt hittem, mindannyian le lesznek törve, sírni fognak és ez teljesen megnyomja a hangulatunkat, de nem így volt. Mintha nem is lenne a besorozás, ugyan úgy boldogan telt a reggel, ahogy ez eddigiek is. Anya mosolygott és tálalta a reggelit, apa is jókedvű volt, még bátyáink is, akik pontosan tudták, mire is vállalkoztunk.

   Legidősebb bátyámra tekintettem, akivel tekintetünk éppen összeakaszkodott és csak ekkor vettem észre, hogy szemei rejtették igazai érzéseit, a mai nappal kapcsolatban. Ő volt az első, ki elkerült tőlünk, ő tudta a legjobban, hogy milyen is ez az egész, és hogy mekkora áldozattal járt. Tizenegy évvel ezelőtt, akkor még nagyon kicsik voltunk Baekie-vel, így csak képfoszlányok voltak maradtak meg, abból az időszakból, de tisztán emlékeztem arra, hogy milyen is volt Minseok hyung, amikor kilenc éve visszakerült hozzánk. Két emberért izgultunk és aggódtunk abban a két éven, de csak egyikük tért vissza. Minseok hyung, legjobb barátjával került a besorozásba. Elválaszthatatlanok voltak, amióta az eszemet tudtam. Mindig együtt voltak, sosem láthatta az ember külön őket. Nem csak barátok voltak, hanem sokkal inkább testvérek. Annyira boldogok és szabadok voltak, mindig is arra vágytam, hogy olyan lehessek, mint ők, de az élet nem így hozta, de nem is bántam. Abban a két évben, jobban mondva, amikor visszajött hozzánk bátyánk, a lehető legrosszabb állapotban volt. Sosem láttam még ennyire meggyötörtnek és összetörtnek. Mindannyian kerestük, a mindig mellette mosolygó fiút, de nem láttuk sehol és ekkor kezdett el mindenki félni. Hyung, odasétált anyához és apához, megölelte őket, a lehető legszorosabban, majd a mellettünk álló családhoz bandukolt. Valamit végig a kezében szorongatott, azt nyújtotta át a nőnek, ki könnyes szemmel nézett bátyánkra, várva a magyarázatokat, az okokat, hogy miért csak ő volt itt. Miért nem ketten vagytok? - gondolhatta magában, de talán az fordult meg leginkább a fejében, hogy miért ő volt itt és miért nem a saját fia. Akkor és ott, a bátyám teljesen megváltozott, rengeteg ideig nem lehetett kizökkenteni depressziójából, de aztán újra velünk volt.

   Lassan teltek a percek, de majdnem háromnegyed nyolc volt, így indulnunk kellett a besorozás helyszínére. Anyának segítettünk a kicsiket felöltöztetni, majd a cuccunkat összeszedve, mentünk utunkra. Csendben bandukoltunk az utcákon, ahol csatlakoztak hozzánk más családok is. Mikor csupán két sarok választott el minket a helyszíntől, mellénk csapódott Chanyeol és Yifan is. Ekkor egy kisebb mosoly került ajkaimra, mert nagyon jó volt a közelükben lenni. Yifan egy pillantást vetett nagy családomra, és megakadt a tekintete Minseok hyung-on, ki inkább kerülte tekintett és a jobbunkon haladó felnőttekét is. Pontosan tudtam, mitől is volt ez a hatalmas feszültség közöttük, de inkább nem mondtam semmit, hogy ne keveredjek bele. Már csak pár percre voltunk a megbeszélés helyszínétől, és feltűnt, hogy legkisebb bátyám és legjobb barátunk között eléggé nagy volt a csend, pedig Chanyeol-ra nem volt megszokott, hogy nem beszélt. Óvatosan Baekie mellé lopóztam és egy laza mozdulattal löktem barátunk karjai közé, majd mentem tovább, mint, aki nem is tudna semmiről.
   - Ezt miért csináltad Sehun? - hallottam meg másik barátunk hangját, mikor kellőképpen távol voltunk a két lököttől.
   - Mire gondolsz? - mosolyogtam rá, mint aki nem tudna semmit. - Nem tehetek róla, hogy nem látják a fától az erdőt és az egyértelmű jeleket. Én csupán megadtam a kezdő löketet hozzá.
   - Baekhyun-nak tetszik Chanyeol? - kerekedett el Yifan szemei.
   - Nem vetted még észre? Tegnap volt a legegyértelműbb jele annak, hogy bele van habarodva a magasba. Állandóan zavarban van mellette és alig mer megmukkanni, ha Yeol megszólítja. Utálom, ha ennyire nem képesek semmire. Nem veszik észre, hogy mind a ketten odavannak a másikért, csak fosnak lépni egyet.
   - Aha - bólintott egyet. - És veled mi a helyzet?
   - Velem? - vontam fel szemöldökömet.
   - Igen. Neked is van kiszemelted? - fordult felém érdeklődően és elkerekedtek szemeim, hogy Yifan, ilyet kérdezett. Ez nem volt megszokott tőle.
   - Én...
   - Sehun! Yifan! Gyertek! Mindjárt nyolc van! - hallottuk meg hirtelen Baekhyung hangját, aki mögött ott virított magas barátunk is, és most az egyszer adtam hálát az égnek, hogy a megfelelő pillanatban tudtak közbeavatkozni.
 
   Odasétáltunk a hatalmas kapu elé és vártuk, hogy az óra elüsse a nyolcat, hogy aztán elbúcsúzzunk szüleinktől és testvéreinktől.
   - JOONMYUN HYUNG!! - hallottunk meg hirtelen egy ismerős hangot, amint középső bátyánk nevét mondta. Néhány pillanat múlva csak annyit vettünk észre, ahogy egy aprócska test csapódott Joonmyun hyung karjai közé, aki szorosan fonta köréje karjait.

   - Jongdae.. Te mégis mit keresel itt? - kérdezte értetlenül bátyánk, miközben a kisebbet el nem engedte.
   - Ő is most lett tizennyolc Joon - hallottunk meg egy újabb hangot. Odafordultunk tulajdonosához, aki nem volt más, mint bátyánk legjobb barátja.
   - De nem azt mondtátok, hogy...
   - Mi megpróbáltuk elmagyarázni a Tanácsnak, de csak süket fülekbe botlottunk. Jongdae-nak is részt kell vennie a besorozáson - felelte Yixing hyung. Az iskolában lettek nagyon jóban Joonmyun hyung-gal és azóta elválaszthatatlanok. Yixing-en keresztül ismerte meg Jongdae-t, ki velünk volt egyidős, még osztálytársunk is volt, csak ő kicsit különbözött tőlünk.
   - Én mindent bele fogok adni hyung, hogy hazajöjjek - mondta mosolyogva Jongdae, amint felemelte tekintetét bátyánkra.
   - Nagyon vigyázz magadra - ölelte szorosan magához a kisebbet, ki mosolyogva bújt hyung-jához.
   - Baekhyun - suttogtam. - Csak én nem értem mi folyik itt? - kérdeztem halkan.
   - Nem tudtad? - nézett rám csodálkozva. - Hyung és Jongdae együtt vannak.
   - Mi??? - kerekedett el szemem. - Mióta?
   - Három éve talán.. De te komolyan nem vetted észre?
   - Nem, de nem is gondoltam, hogy hyung..
   - Olyan, mint mi.
   - Igen. Hát lesz miről beszélgetni Jongdae-val is. De tudod, hogy miről beszéltek az elején? Hogy miért lepődött meg ennyire hyung, hogy itt van Jongdae?
   - Azt már nem. Majd megkérdezzük.
   - Ez annyira...

   - "Üdvözlünk mindenkit a besorozáson!" - hangzott a hangosbemondóból. - "Most elkövetkezett a pillanat, amire mindenki annyira várt. Minden besorozottat kérünk, hogy köszönjenek el családjaiktól, mert perceken belül, elindítjuk őket útjukon. Öt perc áll rendelkezésetekre." - amint ez elhangzott, egyből megéreztem, ahogy valaki szorosan ölelt magához bátyámmal együtt. Ez a személy nem volt más, mint anya. Átkaroltuk édesanyánk aprócska testét és még jobban húztuk magunkhoz. Nem akartuk elengedni, nem akartunk nélküle élni. Éreztem, hogy könnyek szöktek szemeimbe, de gyorsan eltüntettem őket, mert nem akartam, hogy anya lássa és elsírja magát. Erősnek kellett mutatnom magamat, hogy biztosítsam őket arról, hogy vissza fogunk térni. Anya, képes lett volna órákig ölelni minket, de át kellett engednie minket apának is, meg a kistestvéreinknek is. Apával nem ölelkeztünk olyan sokáig, de érezhető volt karjai között, hogy nagyon aggódott értünk. Kistestvéreink, szorosan bújtak hozzánk és elláttak minket tanácsokkal, és megígértették velünk, hogy vissza fogunk jönni. Talán ez volt az-az ígéret, amit nem biztos, hogy be fogunk tartani, de minden erőmmel azon leszek, hogy legalább ők visszajöjjenek. Legutoljára bátyáinkhoz mentünk, én legelőször Joonmyung hyung-hoz, ki éppen előttem engedte el Jongdae-t, hogy ő is elbúcsúzzon családjától. Szorosan fonta körém karjait.
   - Vigyázzatok magatokra! És kérlek, vigyázzatok rá is.
   - Megígérem - bólintottam egyet.
   - Köszönöm. De a legfontosabb, hogy mindannyian térjetek vissza. Képes vagy rá, Sehun - veregetett vállon.
   - Mindent meg fogok tenni - mosolyogtam rá, majd Minseok hyung-hoz mentem. Ő is megölelt, de éreztem valami furcsát ebben az ölelésben. - Minden rendben hyung?
   - Nem halt meg.
   - Tessék?
   - Ő. Nem halt meg. Érzem, hogy még él és ott van. Keresd meg Sehun, és hozd vissza. Ne miattam, hanem a családjáért. Hozz vissza mindenkit Sehun, Te, meg tudod csinálni - és ezzel el is húzódott tőlem. Ő? Szóval, még mindig...
   - "Lejárt az idő. Kérünk minden besorozottat, hogy jöjjön a kapuhoz." - hangzott ismételten az utasítás, így Baekhyun-nal felkaptuk táskánkat és elindultunk a kapuhoz. Oldalunkon ott sétált Chanyeol, Yifan és Jongdae, így öten lépdeltünk a kapuhoz, mely egyből ki is nyílt. Mi voltunk a legvége, mögöttünk csak a Rendfenntartók voltak, ki irányítottak minket, de még, mielőtt a kapu becsukódott volna a hátunk mögött, hátrapillantottam és megláttam családomat. Anya abban a pillanatban kezdte el hullajtani könnyeit, apa erősen tartotta karjaiban, miközben nyugtatta. Ott, abban a pillanatban döntöttem el, hogy minden kérést teljesíteni fogok. Mindent.

   Végül bezáródott mögöttünk a hatalmas kapu, hirtelen sötétségbe borult minden, és két aprócska tenyeret éreztem meg felkaromon. Tudtam, hogy nem Baekhyun állt mellettem, így tudtam, kihez is tartoztak a kezek. Megsimogattam fejét, hogy nem kell semmitől sem tartania, mert vigyázni fogunk rá, ahogy azt megígértem Joonmyun hyung-nak is. Lassan gyúltak meg a lámpák és lett világosság, éppen annyira, hogy ellássunk az orrunk hegyéig, majd elindultunk az ismeretlenbe. A hatalmas épületben, egyre beljebb haladtunk, majd felfelé vettük az irányt. Majdnem fél órába telt, mire egy olyan folyosóra értünk, ahol Rendfenntartókat lehetett látni, így tudtuk, hogy a jó helyen jártunk. Nálunk egy évvel idősebb fiúkat láttunk, így tudtuk, hogy ez nem a mi szintünk lesz, és még lépcsőztünk egy keveset, mire a megfelelő helyen voltunk. A vezetőnk, aki apával lehetett egyidős, elkezdte kiosztani a szobák, ah jól hallottam, mindegyik szobában, öt ágy volt, így csak reménykedni tudtam, hogy Jongdae is hozzánk kerül, mert akkor nem kellett külön rá is vigyázni. Egyre kevesebben lettünk, mindenki megkapta a neki járó szobát és szobatársakat, míg el nem értünk a folyosó legvégére.
   - Chanyeol, Yifan, Baekhyun, Sehun és... - itt talán még össze is fontam két ujjamat, hogy Jongdae nevét mondják ki - Jongdae - ekkor pedig hatalmas kő esett le a szívemről. - Ez a ti szobátok. Sehun, tíz perc múlva, gyere a negyedik emeletre, ott várj, amíg nem hívatnak - adta ki az utasítást az öreg, nekem pedig elfogott az undor. Tudtam jól, hogy vele kellett találkoznom. Már kezdtem reménykedni, hogy esetleg elfelejtett az-az undorító ember, aki miatt este sem tudtam aludni. Akárhányszor lehunytam a szememet, az-az önelégült vigyorgó arcát láttam magam előtt, amitől hánynom kellett. Sóhajtottam egyet és beléptem a szobába, nekikezdtem a kipakolásnak, hogy minél előbb túlessek azon a beszélgetésen.
   A szoba viszonylag jól nézett ki, egy emeletes ágy volt, ami két franciaágyból épült, de az alsó rész, nagyobb volt, hogy ott hárman is kényelmesen el tudjanak férni. Szóval ezért voltunk öten egy szobában.
   - Felső ágy! - hangzott egyszerre fel két hang, és belőlem egyből kitört a nevetés. A két hang tulajdonosa pedig, nem volt más, mint Baekhyun és Chanyeol. Amint meglátták, hogy a másik is felül akart aludni, olyan rák vörös lett mindkettejük arca, hogy még jobb kedvem lett és el is felejtettem bajaimat.
   - Akkor én alszom veled és Yifan-nal - hallottam meg Jongdae hangját, ki mosolyogva nézett rám.
   - Rendben. Válasszátok ki, ki melyik részén alszik az ágyon, nekem teljesen mindegy, és úgyis mindjárt mennem kell - sóhajtottam egyet.
   - Hova mész? - érdeklődött a legfiatalabb közöttünk.
   - Ahhoz az emberhez kell menned? - szólalt meg Yifan.
   - Valószínűleg. Annyira undorító. Rosszul vagyok tőle.
   - Akkor ne menj! - adott ötletet Jongdae.
   - Ezt nem tehetem meg. Ha ellenkezem, akkor szétválasztanak minket - világosítottam fel a tudatlant.
   - Igen. Sehun-nak sikerült elérnie, hogy egy szobában legyünk, és azonos legyen a feladatunk - magyarázta bátyám.
   - Ohhh, akkor Sehun, te egy megmentő vagy? - csodálkozott Jongdae.
   - Mondhatjuk - nevettem. - Már értem, miért is szeretett beléd hyung - borzoltam össze haját, mire az mosolyogva tűrte érintésemet. - Majd.. valamikor jövök. Ha történik addig valami, meséljetek - indultam el az ajtó felé.
   - Sehun! - szólt utánam Baekie és mire megfordultam, már meg is éreztem karjait körülöttem. - Nagyon vigyázz magadra!
   - Vigyázok. Mint mindig - simogattam meg hátát, majd elhagytam a szobát.

   Követve az utasításokat, mentem fel a negyedik emeletre és addig nem mozdultam onnan, míg be nem invitáltak egy szobába.
   - Mindjárt itt lesz. Addig foglalj helyet - világosított fel az egyik szobalány talán, de egyáltalán nem volt olyan. Körültekintettem a szobában, ami nagyon szépen be volt rendezve. Valahogy úgy éreztem, hogy itt eléggé sok időt fogok tölteni. A megszokottnál is sötétebb volt a szoba, ami a vörösen pompázó falai miatt lehetett, és az ugyanilyen színű bútorok miatt. Rengeteg könyv volt a falon elhelyezett polcokon, és össze-vissza repült papírok az íróasztal körül. Milyen ember lehetett ő valójában?
   Amint ezt a kérdést kimondtam magamban, azon nyomban nyílt is mögöttem az ajtó, és megpillantottam őt. Ugyanolyan önelégült vigyor ült az arcán, mint tegnap, amikor elváltunk egymástól. Undorító.
   - Szia Sehun! Látom, jó színben van - nézett végig rajtam. - Örülök, hogy itt vagy. Gyere, foglalj helyet - mutatott az íróasztallal szemközt álló székek egyikére. Ő megkerülte az asztalt és leült a saját székébe, míg én leültem vele szembe.
   - Elárulnád végre, hogy miért vagyok itt? - tértem egyből a lényegre.
   - Milyen kis kíváncsi vagy. De tudtommal te akartál a besorozásra jönni, ami számodra nem volt kötelező.
   - Tudod jól, mire is értettem a kérdésemet - forgattam meg szemeimet.
   - Tudom, csak jó nézni, amikor dühös vagy. Nagyon vonzó - mosolygott tovább, majd beharapta alsó ajkait.
   - Mi lenne, ha nem térnél el a tárgytól, hanem válaszolnál a kérdésemre?! - nagyon idegesítő ez a srác.
   - Legyen, de előtte szeretnék bemutatkozni.
   - Nem érdekel, hogy ki vagy!
   - De szerintem jobb, ha megtudod a nevemet, akkor talán, nem ilyen hangnemmel beszélnél velem.
   - Miért? Te vagy Isten? Vagy a Vezető kicsinyke fia? - húzódott gúnyos mosolyra ajkaim, de mikor megláttam semleges arckifejezést, mindent elárult. - Na, ne szopassál!! - akadtam ki.
   - Fején találtad a szöget. Mindkét értelemben - kezdett el nevetni.
   - Hogy mi??? - kerekedtek el szemeim.
   - Kim Jongin vagyok. A Vezető első szülött fia - nyújtotta felém jobbját, nekem pedig leesett az állam.
   Mi a fasz folyik itt?