3.fejezet

Csak ültem sokkos állapotban, a székben. Még mindig a szavai csengtek fülemben, amiket csupán néhány másodperce hangoztak el. Az arcát figyeltem, nem tudtam elterelni onnan tekintetemet, bármennyire is erőlködtem, egyszerűen nem ment, pedig azaz örömteli mosoly az arcán, undorító volt. Rosszul voltam tőle, undorodtam a közelségében és egyre kellemetlenebbül éreztem magam, miközben egy eléggé éles fájdalom hasított a gyomromban. A hányinger kerülgetett már, ahogy rám nézett, ahogy azt éreztem a tekintetével már a vesémig látott, és ezt a pillanatot választottam a menekülésre. Egy másodperc alatt pattantam fel a kényelmes bőrgarnitúráról és siettem a belülről bőrrel fedett ajtóhoz, de, amint kezem a kilincsre tévedt és lenyomni akartam, megdermedtem. Nem mozdult. Ráncigálni kezdtem, tépni, mintha az életem múlna rajta, pedig tényleg az életem múlt rajta, minden egyes pillanatban. Egyre dühösebb lettem, az ajtót is ütlegelni kezdtem minden erőmből, hátha kiszakad a helyéről, de nem tett eleget akaratomnak, és erőmnek. Elkezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesettség, hogy mégis mi a fene fog történni velem, ha nem jutok ki azon nyomban ebből az átkozott szobából.

Készültem, hogy hatalmas lendületet vehessek és nekirontsak az ajtónak, de amint egy picit is hátráltam a hátam valaminek nekiütközött. Mozdulni nem mertem, a levegő is kissé bennem rekedt, de leginkább a reakciómon voltam meglepődve. Mikor lettem én ennyire beszari alak? Sosem féltem senkitől, sosem engedtem, hogy megmondják nekem, mit is tegyek, de most ez a fasz, parancsolgat nekem, és olyan érzésem van tőle, mintha éppen megerőszakolni készülne az íróasztalán. Egy határozott mozdulattal léptem el tőle, hogy minél előbb megnőjön kettőnk között a távolság, de, valamilyen úton-módon, amit nem is érettem, hogy következett be, de nekipasszírozott a bőrrel borított ajtónak, miközben kezeimet hátrafogta és megéreztem leheletét nyakamon. Mi a faszom folyik itt?

- Csak nem engedély nélkül akartál távozni? - kérdezte mosolyogva. Hangjából csengett az öröm, hogy játszadozhat velem és ennyire kiszolgáltatott voltam neki. - Erről jobb lesz, ha leszoksz, különben meg kell, hogy büntesselek az szabályszegésért. - Éreztem, ahogy egyre közelebb került ajkaival fülemhez, míg meg nem csapta hallójáratomat lehelete és kirázott tőle a hideg.

- Mégis mi a fészkes fenéről beszélsz? - kérdeztem, miközben próbáltam kezeimet kiszabadítani szorításából, de túlságosan erősen tartotta őket és nyomott neki az ajtónak, hogy mozdulni sem tudtam.

- Már most tudni akarod, hogy mi is lesz a büntetésed, ha engedetlen leszel velem szemben? - suttogta fülembe és még inkább kavarogni kezdett a gyomrom.

- Mond már el, amit akarsz, és utána hagyj menjek el! - förmedtem rá. - Már kurvára elegem van, a kitérő válaszaidból és kérdéseidből!

- Oh, ilyen harciasak is tudunk lenni? - szöktek szemöldökei magasra, az a kurva mosoly pedig nem tűnt el arcáról. - Elárulom neked, drága, Sehun - nyomott még inkább az ajtónak, miközben teste az enyémnek simult. - Azért akartam annyira, hogy a személyi testőröm legyél, mert... - és ezt a pillanatot választották arra, hogy kopogtassanak az ajtón. - Mégis ki a fasz lehet az? - kérdezte és éreztem, amint menthetetlenül ideges lett, amiért megzavarták. - Ki az és mit akar? - kérdezte jó hangosan, de nem engedett szorításán.

- Én vagyok az Jongin - jött egy halk hang kívülről. - Édesanyád, szeretne találkozni veled. Meghívott ebédre, de azt szeretné, ha most mennél el hozzá - mondta végig ugyanabban a hangszínben és hangmagasságban. Nagyon ismerős volt, de fogalmam sem volt honnan.

- Rendben. Egy pillanat és megyek. Várj meg a folyosón! - adta ki utasítását Jongin és választ sem várva folytatta mondandóját. - Ezt most megúsztad kicsi Sehun, de legközelebb nem leszek ilyen engedékeny. Ajánlom, hogy jól megfelelj az elvárásaimnak - suttogta fülembe szavait, miközben még inkább tudtomra adta igényeit. - Most elmehetsz, de legközelebb egy ilyenért, büntetés jár, vagy a barátaid járnak rosszul. Hogy is hívják őket? Chanyeol, Jongdae, Yifan, és.. Hogy is hívják a bátyádat? Áhh megvan. Baekhyun - húzódott el és ezzel egy időben kattant is a zár. Mint egy idióta téptem fel a zárat és vágódtam ki az ajtón, nem törődve azzal, kinek is megyek neki éppen. Annak a személynek, aki szerencsémre megzavart minket, egyből nekiütköztem, de nem volt időm megnézni az arcát, így nem tudtam, kit is rejtett az a gyönyörű hang. Kapkodtam a lábamat, hogy minél előbb a lépcsőhöz érhessek, és végre kikerüljek a veszélyzónából. Igen, veszélyzóna volt a negyedik emelet, legalábbis nekem.

A lépcsőfokokat kettesével vettem, mintha üldöznének úgy loholtam, míg a megfelelő emeletre nem értem. Minden besorozott a folyosón tartózkodott, így át kellett verekednem magamat rajtuk, ezzel jó pár szitkozódást a hátam mögött tudhattam. Végül csak a szobánk elé értem, egyből a földre csúsztam, amint az ajtót bevágtam magam mögött és mélyeket lélegeztem, hogy lecsillapítsam szívemet. A szobában egyből csöndessé vált, pedig eddig beszélgettek, de amint megérkeztem, mindenki megnémult, majd egy emberként indultak el felém.

- Sehun, mi történt? - hallottam meg bátyám hangját, amint kezét arcomra tette. Felemeltem fejemet, hogy szemébe nézhessek, de közben azon tanakodtam, hogy elmondjam-e nekik. Nem akarom, hogy aggódjanak értem, hogy keresztezzék a dolgokat, - mintha én annyira akartam volna ezt - mert akkor még nagyobb bajban leszünk. Nem tudhatják meg. Soha nem tudhatják meg, mit is akar tőlem Jongin. Jongin, egy elmebeteg állat volt, az egyszer biztos, és hogy komolyan gondolt minden egyes mondatot, az is biztos volt. Nem ellenkezhettem neki, ha megteszem, akkor nem csak én bűnhődöm érte.

- Nem történt semmi sem Baekie - mosolyogtam rá és megfogtam kezét.

- Akkor miért úgy jöttél be az ajtón, mint, akit éppen meg akarnak erőszakolni? - tette fel a kérdést, amire számítottam, de nem ilyen formátumban.

- Jah, hogy arra gondolsz! - csodálkoztam el. - Csak megláttam azt a pasast a folyosón, aki idehozott minket és eléggé csúnya képet vágott, és nem szeretnék már az első napon kellemetlenségeket, hiszen még kilenc óra sincsen - mondtam mosolyogva, miközben feltápászkodtam a földről és leporoltam magamat. És nem hazudtam. Tényleg láttam a fickót, akitől valamiért kirázott a hideg, viszont megbízhatónak találtam. Ő volt az, aki szólt, hogy menjek fel, ahhoz a pöcsfejhez, de láttam az arcán, hogy már tudja mit fog nekem mondani. Beszélnem kéne valahogy vele, hátha többet megtudhatok arról az undorító alakról.

- Megtudtad végül, hogy ki is volt az a srác, aki ott volt a besorozáson? - hallottam meg Yifan hangját. Miért kellett rákérdeznie? El akarom felejteni azt az undorító alakot, aki csak arra vár, hogy mikor megyek legközelebb és jól seggbe rakhasson, de ha nem engedelmeskedem neki, akkor ők járnak porul, azt meg nem akarom. Megígértem a bátyáimnak, hogy épségben viszek haza mindenkit. Ha egy valaki itt marad vagy meghal, az az egy én leszek, nem ők. Ezerszer is meghalnék értük.

- Igen - sóhajtottam. - A Vezetőnek a fia.

- Kicsoda? - kérdezte elkerekedett szemekkel Jongdae, amint közelebb jött hozzám. Annyira aranyos volt, ahogy felnézett, pedig csak egy fejjel voltam magasabb nála.

- Amikor elmentünk a besorozásra, odajött hozzánk egy fiú, aki azt mondta, hogy a személyi testőre leszek, de a nevét nem mondta meg. Ma megtudtam, hogy mi az és, hogy milyen szerepet is tölt be a Rendszerben. Ő lesz a következő Vezető - sóhajtottam és az ágyhoz sétáltam, hogy elterülhessek rajta. Hanyatt vágódtam a kényelmes matracon, ami eléggé meglepett, hiszen nem szokás, hogy egy kiképzőhelyen, ennyire jól érezze magát az ember az ágyában, legalábbis én így gondolom.

- És mit mondott neked? - hangzott egyenesen fölöttem a kérdés, miközben egy hirtelen jött súlytól nyögtem fel, ami rajtam landolt. Jongdae úgy gondolta, hogy rám veti magát, de azzal nem számolt, hogy ezzel én félig ülőhelyzetbe kerülök, és épphogy nem koccant össze a fejünk, mert akkor ez lenne a második a mai nap, sőt reggel folyamán. Mielőtt még felelhettem volna kérdésére, próbáltam levegőhöz jutni és nem meg fulladni aprócska súlyától. Nem volt valami nagy súlya a legfiatalabbnak, de éppen elég, hogy megérezzem magamon, amint a lábamra és az ágyékomra vetődött.

- Mi az, hogy mit mondott? - néztem értetlenül Dae-ra, ki felkapta fejtét és közvetlenül a szemembe nézett.

- Hát, hogy mi lesz a feladatod meg ilyesmik - mondta, miközben feltápászkodott és most a combomon ült, ahogy megtámaszkodott lábán.

- Azt nem mondta el pontosan. Majd akkor derül ki, amikor magához hívat - túrtam bele hajamba és hátradőltem, hogy hátam ismételten a matracba préselődjön.

- És mikor mész legközelebb? - hajolt bele arcomba a fiatalabb, mire elkerekedtek a szemeim, hiszen nem egy szokványos pózban voltunk. Lábai a csípőm két oldalán helyezkedtek el, kezeivel fejem mellett támaszkodott, miközben a lehető legközelebb hajolt hozzám.

- Azt nem vagyok köteles az orrod alá dörgölni, de jogom van elmondani Joonmyun hyung-nak, hogy milyen helyzetbe is kerültél - vontam fel szemöldökömet. Először értetlen arccal meredt rám, majd miután leesett neki, hogy arra célzok, leszállhatna végre rólam, akkor két másodperc sem telt és már a matrac másik végén volt, amint felhúzta a térdeit, melyeket átölelt.

- Bocsánat Sehunie, én nem akartam. Ne mond el hyung-nak! Még a végén azt hiszi, nem szeretem! - nézett rám hatalmas kölyökkutya szemekkel, az ajkait lebiggyesztette, hogy még hatásosabb legyen. Az istenit, miért kell ilyen aranyosnak lennie? Képtelen vagyok haragudni rá.

- Nincs semmi baj, kicsi Dae - egyenesedtem fel és összekócoltam haját, ahogy átnyúltam a szivacson. - És ne félj. Nem mondom el hyung-nak - kacsintottam rá mosolyogva, mire egy hatalmas vigyor került arcára.

- Imádlak Sehun!! – vetődött a nyakamba és annyira boldoggá tettem, hogy percekig nem akart elengedni.

Hirtelen kopogásra lettünk figyelmesek, így Dae elengedett és mind a ketten felálltunk az ágyról, miközben az ajtó nyílni kezdett. Egy férfi lépett be, aki nem volt más, mint az a pasas, aki idevezetett minket, és, aki mondta, hogy menjek fel Jongin-hoz. Kimért léptekkel mérte végig a szobában tartózkodókat, mintha a hibát keresné bennünk, de valahogy nem tűnt annak a konzervatív embernek, mint amilyenek láthatták az emberek. Sokkal jobban megfigyeltem most, mint amikor idehoztak minket. Nem tűnt harmincnál többnek, csupán egy fejjel lehetett magasabb, mint én, olyan egy magas Yifan-nal és Chanyeol-lal. Haja rendezett volt, megjelenése fenséges, megkövetelte a figyelmet, pedig még csak egy szót sem hallottunk tőle. Határozottságot sugárzott az arca, de a szemei mást árultak el róla. Csupa melegséget árasztottak barna íriszei, és egyre inkább megbizonyosodtam benne, hogy benne társra lelhetek. Kellett egy belső ember.

-  Az a szokás ilyenkor, hogy már a meglévő Rendfenntartók körbevezetik az újoncokat a helyen, ahol az elkövetkezendő két évüket tölteni fogják – ismertette velünk a haditervet, amit gondoltam be kellett tartanunk. Hangja határozott volt, de megbújt benne a kellemes és apáskodó hangnem is. - Mindegyik szobához egy-egy embert osztottunk be, de mivel önök öten vannak, így még egy embert társítottunk a feladathoz. Ők lesznek azok a személyek, akikhez fordulhatnak, ha esetleg valamilyen problémájuk adódna, vagy kérdésük, óhajotok, sóhajotok, de leszögezem, ez nem kívánságműsor és nem azért vannak itt, hogy mindenféle hülyeséggel és felesleges dologgal bombázzák őket. Csak akkor zargassák a felettük állókat, hogy tényleg bajuk van. Ez a két hülyegyerek volt, a legjobb az ő évükben, és most is remek katonák. Ne tévessze meg önöket, a neveletlenségük! Lehet, néha idiótaként viselkednek, de helyén van az eszük.

-  Na, de Leeteuk hyung! – csengett fel hirtelen egy ismeretlen hang, az ajtón kívülről és megpillantottunk egy szőkésbarna hajú fiút, akiről nem tudtuk eldönteni, hogy velünk egyidős, vagy idősebb. Gyermeki arca nagyon megtévesztő volt. Hasonló öltözéket viselt, mint.. Leeteuk, aki nem volt más, mint az a férfi, aki az előbb elmondta a hegyi beszédet.

-  Lee Hyukjae! – fordult felé Leeteuk, egy eléggé csúnya arckifejezésből, így arra tudtam csak következtetni, hogy az előbb említett Hyukjae sokkal fiatalabb volt, mint Leeteuk. – Hányszor mondjam még el neked, hogy ha hivatásban vagyunk, akkor neked Park ezredes vagyok?! Ha olyan helyen folytatunk kommunikációt, ahol egy kívülálló sincsen, akkor hívhatsz a becenevemet, amit te aggasztottál rám, de addig maradjunk a hivatalos formátumban, rendben?

-  Ahj hyung – kezdett el nyafogni a fiatalabb, mire Park ezredes felemelte a mutatóujját, ezzel jelezve, hogy nincs kedve hallgatni a nyávogását Hyukjae-nak.

-  Ha még egy szót szólsz, akkor nem kapsz a süteményből, amit otthonról hoztam.

-  A nagymamád sütötte, hyung? – csillantak fel a fiatalabb szemei és közelebb araszolt Par ezredeshez.

-  Igen, de csak Donghae és én fogjuk megenni, mivel neveletlen vagy, és állandóan elfelejted, hogy hol is vagyunk éppen. Na meg…

-  Ígérem, megfelelek az elvárásainak, Park ezredes! – vágta vigyázba magát a Hyukjae.

-  Azt meghiszem – sóhajtott az ezredes, majd visszafordult felénk. – Ő lenne az egyik felettük álló. Lee Hyukjae tiszt – mutatott a mögötte álló férfira. - Donghae tiszt! – szólalt meg kissé hangosabban és egy másodperc sem telt el, máris belépett Donghae tiszt. Barna haja oldalt volt elválasztva és egy kedves, barátságos mosolyt küldött felénk.

-  Szervusztok! – intett nekünk, majd odaállt Hyukjae mellé és várta, hogy az ezredes folytassa a beszédét.

-  Nos, ők ketten fognak felelni magukért. A személyiségük és képességeik alapján döntöttük el, hogy kiket is osztunk be magukhoz, de biztosan állíthatom, ha hallgatnak rájuk, és megjegyzik azokat, amiket mondanak maguknak, akkor ez a két év két percnek fog tűnni. A legjobbak voltak, kiemelkedő teljesítményük van, amit még senki sem döntött meg, pedig nem ez az első évem, amikor újakat látok. Donghae és Hyukjae tiszt, most körbevezetik magukat, hogy tisztába legyenek azzal, hogy hová és hová nem tehetik be a lábukat. Ez az épület egybefügg a Vezető, magánlakrészéhez is, ahol a családjával él, és nem szeretnénk fennforgásokat. Ajánlom, hogy tartsanak be minden szabályt, különben nem kis büntetésben lesz részük. Nem az a célunk, hogy megfélemlítsük magukat, hanem kiképezzük és a új Rendfenntartók generációját létrehozzuk – hangja sosem váltott magasságot, ugyanazon a hangon mondta végig, viszont volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ő másképp látta ezt a két évet, mint mi. Ő pontosan tudta, mi is zajlik itt és nem rejti véka alá. Tényleg azt akarja, hogy örömmel gondoljunk vissza ezekre a napokra. – Én elmondtam mindent, most már a két tisztre bízom magukat. Remélem, hogy csak jó és eredményes napjaik lesznek – mosolygott ránk végül, majd elhagyta a szobát, ezzel itt hagyva minket, a két tiszttel.

Ahogy az ajtó becsukódott az ezredes után, a két férfi ajkaira egyből egy hatalmas vigyor került és belekezdtünk a beavatásba.

-  Nos, mint hallottátok, mi fogunk felelni értetek – szólalt meg Donghae mosolyogva. – Nyugodtan hívhattok minket a keresztnevünkön, nem kellenek a formalitások. Nem vagyunk annyira öregek hozzátok képest.

-  Igen, így van, ahogy Donghae mondja – szakított félbe Hyukjae. – Sajnos, Leeteuk.. azaz Park ezredes, nem olyan elnéző, mint mi, vagyis..

-  Jobban megfogalmazva, csak azoknak engedi meg a becézést, akik megérdemlik, vagy olyan szoros kapcsolatban vannak vele, mint én és Eunhyuk.

-  Eunhyuk? – kérdezett vissza a kicsi Dae, aki közvetlenül mellettem állt, onnan figyelve az eseményt. Amikor Park ezredes ráförmedt Eunhyuk-ra, akkor konkrétan nekem préselődött és a felsőmet szorongatva, mintha félne tőle. Mondjuk én sem lettem volna Eunhyuk helyében, abban a pillanatban.

-  Igen, ez a becenevem. Még Donghae adta, amikor barátok lettünk – felelte a név tulajdonosa mosolyogva, ahogy visszaemlékezett arra a napra.

-  Hány éve is annak? Huszonkettő? – mosolygott nagyban Donghae.

-  Ne is emlékeztess! – vágta homlokon magát Eunhyuk. – Annyira öregnek érzem magam a korom miatt, de még közel sem vagyunk annyiak, legalábbis testileg nem.

-  Öregszünk barátom. Ehhez hozzá kell szoknod. Na, de – fordult felénk Donghae. – Nem azért vagyunk itt, hogy az életünket beszéljük meg, hanem, hogy beavassunk titeket mindenbe, de még előtte, szeretném, ha bemutatkoznátok, hogy legalább a neveteket tudjuk, ha mesélnünk kell az ezredesnek. Kezdjük, mondjuk jobbról. Kérlek, mutatkozz be, és egy két szót mondj magadról – fordult Chanyeol felé, és kíváncsian várta, hogy mit is mond neki magad barátunk.

-  Chanyeol vagyok. Van egy nővérem, aki Baekhyun és Sehun bátyának a jegyese. Imádok a szabadban lenni, a zene az én világom, és minden vágyam, hogy híres zeneszerző lehessek.

-  Milyen hangszeren játszol? – kérdezte meg hirtelen Eunhyuk.

-  Gitározom, de zongorázni is tudok.

-  Köszönöm – szólalt meg Donghae és Yifan-ra tévedt a tekintete. – Te következel.

-  Yifan vagyok, nagyon nem tudok mit mondani magamról. Eléggé magamnak való vagyok, de az ő társaságukban szívesen vagyok, főleg azért, mert bennük megbízom és tudom, hogy sosem fognak elárulni.

-  Ez nagyon szép. Mintha a mi barátságunkat hallottam volna, Donghae – bökte oldalba barátját.

-  Igen. Hárman maradtatok. Te következel – mosolygott rá bátyámra.

-  Baekhyun vagyok. Sehun az ikertestvérem, bár nem mondaná meg az, aki először találkozik velünk.

-  Ikrek vagytok? – csodálkozott el Donghae, ahogy a tekintete köztem és Baekhyun közt cikázott.

-  Igen. Kétpetéjű ikrek vagyunk, ezért nem hasonlítunk egymásra – magyarázta Baekhyun. – Na, de.. hát nem tudok mit mondani – vakargatta tarkóját. – Nem vagyok valami jó a sportokba, és mielőtt még megszólalnál Sehun – nézett rám szigorú tekintettel bátyám, aminek következtében be is csuktam számat, de vigyorom nem tűnt el. – Ezen már dolgozom, és a maximumot fogom kihozni magamból.

-  Ez aztán szép cél. Nekem meg is van a kedvencem – viccelődött Eunhyuk.

-  Akkor ezek szerint, te lennél Sehun. Igazam van? – fordult felém Donghae.

-  Igen. Amint, Baekhyun is említette, ikrek vagyunk. Ő az idősebb, bár, ezt sokan megcáfolták már. Eléggé indulatos tudok lenni, de azért nem olyan jégcsap az én szívem, mint ahogy néhány ember azt gondolná. Tudok, kedves is lenni, főleg, ha olyanokról van szó, akik fontosak nekem, akiket meg akarok védeni mindentől.

-  Valami ilyesmit vártunk tőled – biccentett Donghae, majd a mellettem álló kicsi Dae-ra vezette minden figyelmét, aki, igaz, hogy mellettem állt, de még mindig szorongatta felsőmet. – Téged, hogy hívnak? – mosolygott rá kedvesen, hogy elnyerje bizalmát a fiatalabbnak.

-  Jongdae – felelte halkan és, mintha kissé engedett volna szorításán.

-  Jongdae? – vonta fel szemöldökét Eunhyuk. – Nem róla beszélt Leeteuk, hogy figyeljünk rá, nehogy...

-  Eunhyuk! – nézett rá szúrós tekintettel az érettebb. – Ne is figyelj rá, Jongdae. Mesélnél nekem egy kicsit magadról?

-  Hát.. Van egy bátyám, Yixing hyung. Ő Sehun és Baekhyun bátyának, Joonmyun hyung legjobb barátja, aki.. – itt viszont beharapta ajkait és elfordította tekintetét, hogy ne lehessen kiolvasni, hogy mit is akart mondani.

-  Rendben, ez is bőven elég volt nekünk – mondta kedvesen Donghae. – Na, akkor bele is kezdenénk a körbevezetésbe, közben pedig elmondunk minden lényeges információt, amit tudnotok kell, erről a két évről. Induljunk is! – csapta össze tenyerét, majd ahogy megfordult, gyorsan még tarkón csapta barátját, aki csak értetlenül nézett utána, majd követte őt.

Szótlanul követtük őket, ahogy kivezettek minket a folyosóra, onnan pedig megkezdtük utunkat, hogy felfedezzük, új otthonunkat. Némán sétáltunk csupán addig, míg egy tágas teremhez nem értünk, ami inkább hasonlított egy barlang belsejére, mintsem egy olyan helyre, ahol az emberek megfordulnak. A mennyezet több méterre magasodott a fejünk fölött, a terület minimum negyven méter széles volt, és körülbelül ilyen hosszú is. Kissé egyeletlen voltak a körvonalai, de mintha egy sziklából lett volna kivájva az egész terem. Baekhyun csodálkozva nézett felfelé, ahogy Chanyeol is, amint egymás mellett álltak. Yifan, csak körbetekintett nem nagyon érdekelte, hogy hol is vagyunk, csak túl akar esni ez a napon. Jongdae végig mellettem állt, de mikor feltekintett a mennyezetre határozottam kapaszkodott karomba.

-  Baj van, Jongdae? – fordultam hozzá.

-  Nem – rázta a fejét. – Csak kicsit megrémisztett, hogy mekkora is ez a terem, leginkább, hogy milyen magas. Még kisebbnek és elveszetnek, érezem magam, mint eddig – felelte, ahogy a plafont figyelte még mindig.

-  Egyáltalán nem vagy kicsi, sem pedig elveszett. Mi itt vagyunk veled. Addig baj nem lehet – borzoltam össze haját, hogy jobb kedvre derítsem.

-  De, igen is, kicsi vagyok és elveszett! – jelentette ki határozottan. – Sokkal alacsonyabb és gyengébb vagyok, mint ti, pedig egy idősek vagyunk. Elveszett vagyok, nélkületek. Én egy senki vagyok, aki másokba kapaszkodva próbál életben maradni. Ha ti nem lennétek, akkor már rég nem ezen a világon lennék. Ha nem találkoztam volna, akkor hyung-gal, akkor..

-  Mégis miről…

-  Ez a nagy terem – szakított meg Donghae, hogy kiderítsem végre, hogy mi a baja Dae-nak, hiszem, amióta csak belépett az ezredes a szobába, azóta belém kapaszkodott. Nem zavart, semmi bajom nem volt vele, sőt, örültem, hogy a támasza lehetek, de tudni akartam, mi az oka, hogy ennyire félt. És mi az, ami miatt nem jöhetett volna a besorozásra. – Itt fognak zajlani a beosztások tájékoztatásai, hogy kinek mi lesz a feladat az adott napon, vagy héten. Ezek különbözőek lehetnek. Elvisznek titeket, hogy felmérjék az állóképességetek, hogy milyen kondival rendelkeztek és az ehhez hasonló dolgokat. Minden nap meg tudjátok nézni, hogy milyen eredményeket is értetek el, az adott nap, azon a feladaton, ahol voltatok, és a többiekét is megnézhetitek. Itt van ez a kijelző, ezen fog holnap, feltűnni a nevetek, de hogy könnyítsünk a helyzeten, szobánként lesznek felsorolva a neveitek, így ti a legalján lesztek, szóval nem kell sokáig keresnetek magatokat – mosolygott ránk a korosabb. – A sornak a végén láthatjátok, hogy a többiekhez képest, mennyire vagytok lemaradva, és hogy ki az, aki a legjobb pontokat kapja, vagyis ki a legelső közületek. Ezt vehetitek versenynek is, ezzel növeljük a motivációtokat, hogy ne kényszernek érezzétek ezt az egészet. Mi is átéltük ugyan ezt, de mivel remek tanáraink voltak, így ezek a napok, jobban mondva évek, a lehető legjobbak voltak. Tudom, hogy elképzelhetetlen, de higgyétek el, lehet élvezni ezt, hiszen, ha nem tetszett volna nekünk ez, akkor mégis, hogy lehet, hogy ma is itt vagyunk? – tette fel a költői kérdést, ahogy végignézett rajtunk. – A legfontosabb és talán egyik legfontosabb szabály, amit jobb, ha már az elején közlünk veletek. Ez az egyetlen, amit szigorúan be kell tartani, ha nem akartok bajt.

-  És mégis mi lenne az? – kérdezte bele Yifan.

-  Ha meghalljátok reggel a szirénát, azon nyomban pattanjatok ki az ágyból, és jöjjetek ide, mert Park ezredes nagyon érzékeny a későkre. Este, ismételten sziréna fog elhangzani, az pedig azt jelenti, hogy kijárási tilalom van. A szobátokban kell lennetek, másnap reggelig, és nem hagyhatjátok el, csak akkor ha valamelyikőtök annyira rosszul nincs, hogy már az eszméletét is elveszti, szóval, ha életbevágóan fontos. És még egy sziréna szólalhat meg, napközben. Ez pedig azt jelzi, hogy fontos közlemény van a számotokra. Bármit is csináltok, ha éppen esztek, vagy a mellékhelyiségben vagytok, azonnal ide kell jönnötök, különben megismeritek Park ezredes sötét oldalát, amit nem ajánlanék megismerni. Egyszer láttam kiborulva, és nem szeretném, ha ti is látnátok.

-  Annyira borzalmas? – kérdezte halkan Jongdae.

-  Nem. Inkább mondanám, sokkolónak. Ő, egy nagyszerű ember. Eunhyuk-kal rengeteg mindent köszönhetünk neki, de az elmúlt húsz év alatt, csupán egyszer láttam, de mondhatom nektek, nem a legkellemesebb emlék róla. De eltértünk a lényegtől – rázta meg kissé a fejét. – A lényeg, hogy legyetek mindig itt, mire a sziréna elhalna. A bázis bármelyik pontjáról ide lehet érni, öt perc alatt. Addig szól a hang és, ha nem vagy itt időben, akkor Park ezredessel kell menned. Eunhyuk, most te jössz – mondta Donghae, ahogy barátjára mosolygott, majd kissé hátrébb állt, hogy átadhassa Eunhyuk-nak a szót.

-  Na, akkor folytatnám is a kiselőadást – csapta össze tenyereit. Biztosan örül annak, hogy olyan feladattal tisztelték meg, amire mindig is vágyott. Mióta is lehet itt, hogy ez a mosoly, még nem került le arcáról? – Ha mögém néztek, egy jó hosszú folyosót láthattok, annak a végén van az ebédlő, ahol a reggeli, ebéd és a vacsora zajlik. De bármikor bemehettek, és a konyhás nénik, ragyogó szemekkel várják a kívánságaitokat. Ne várjatok pazar lakomát, de istenien főznek azok a nők – dobott feléjük egy csókot. Donghae csak mosolyogva figyelte barátját. – Tőlem jobbra találhatóak az edzőtermek, amiket akármikor használhattok. Balra, a fegyverraktárt találjátok, ahová, csak egy Rendfenntartóval teheted be a lábad. Oda csak akkor megyünk, ha bevetésre indulunk vagy olyan riasztást kapunk esetleg, ahol a szép szó, már semmit sem ér. Nem nagyon szeretjük használni a fegyvereket, legalábbis mi, Donghae-val, megpróbáljuk ezeket elkerülni. Tarthattok minket gyávának, de addig nem érthetitek meg, amíg nem ölsz meg úgy valakit, hogy ártatlan volt, de neked kötelességed volt a parancsot követni. És..

-  Eunhyuk! – szakította félbe barátja.

-  Bocsánat, most én tértem el a tárgytól. Na, szóval – köszörülte meg torkát. – A hátunk mögött az a folyosó van, ami a lépcsőkhöz vezet. Nemsokára visszamegyünk, és ott is elmondjuk, hogy mit merre találtok, de előtte, jól jegyezzétek meg ezeket a helyeket, mert nem mindig leszünk mellettetek, hogy újra elmondogassuk őket. Nézzetek kicsit körül, véssetek, mindent a fejetekbe, és ha úgy érzitek, már mindent tudtok, akkor visszamegyünk.

Amint megkaptuk az utasítást, mindannyian elindultunk valamerre. Dae-val először az étkező felé vettük az irányt, hogy valamennyire felkészítsük a gyomrunkat az ebédhez, hiszen, lassan már annyi volt az idő. Az ebédlő is volt akkora, mint a nagy terem, csak sokkal világosabb. Sokkal barátságosabb volt. Onnan átsétáltunk az edzőtermek felé, kicsit felmértük a terepet, hogy legyen fogalmunk, hogyan is kell elképzelni egy ilyet, hiszen nekünk nem volt pénzünk ilyenekre, sem pedig időnk. Ahogy haladtunk a másik irányba, ahol a fegyverek voltak, gyorsan a többiekre sandítottam, akik, akkor indultak az ebédlő felé. Gondolom, Chanyeol megéhezett, mert hatalmas vigyorral az arcán, húzta magával két barátunkat. Jongdae, végig csendes volt, nem szólt egy szót sem, csak jött velem és nézelődött. A fegyverekből nem sokat láttunk, de éppen eleget, hogy ne legyen hozzá kedvünk megkockáztatni, hogy be akarunk oda jutni.

Már mentünk vissza a többiekhez, amikor egyre jobban dőlt nekem Dae és erőtlenebbül szorította felsőmet. Először, nem szenteltem neki nagy figyelmet, de amikor már nem éreztem kezét, magamon rá kaptam tekintetemet, és teljesen ledermedtem. Egyre lejjebb csúszott, egyenesen a hideg padló felé, ahogy testét, elhagyja minden ereje, a szemei lecsukódtak és csupán egy pillanatig ért össze kezünk, mielőtt még meghallottam volna térde találkozását a földdel. Abban a pillanatban kaptam utána, mielőtt még egész teste elterülne.

-  Jongdae! – szólítottam és tartottam karomban. – Jongdae! Hallasz engem? – kérdeztem, de válasz nem érkezett.

-  Mi történt? – jött oda hozzánk aggódva Donghae és Eunhyuk.

-  Fogalmam sincs. Egyszerűen csak összeesett, minden előjel nélkül. Azonnal orvoshoz kell vinnünk.

-  Máris. Eunhyuk, te maradj itt a többiekkel, majd kísérd vissza őket a szobájukba. Majd értesítem Leeteuk-ot, a dologról, te addig maradj ott – adta ki az utasítást, Donghae, majd felém fordult. – Kövess! – mondta és már el is indult azon a folyosón, mely a lépcsőkhöz vezetett. A karomba kaptam barátom testét, és amennyire tudtam olyan gyorsan követtem. A lépcsőn először felmentünk a második emeletre, majd azon végighaladva berontottunk az egyik ajtón és egy fehér köpenyes férfit pillantottam meg. – Doki, azonnal nézd meg ezt a fiút. Jongdae a neve és Park ezredes parancsa volt, hogy figyeljünk rá még jobban – mondta Donghae, miközben az ágyra fektettem Dae-t, de egy lépést sem hátráltam tőle. Az orvos vizsgálni kezdte, de nem mondott semmit sem közben. Az idősebb, el is tűnt egy időre, gondoltam, szólni ment az ezredesnek. Csak forogtak az agykerekeim, hogy vajon mi baja is lehet Dae-nak.

-  Maga a barátja? – szólalt meg egy idő után az orvos.

-  Igen.

-  És nem tudja, hogy a barátjának milyen betegsége van? – vonta fel a szemöldökét.

-  Nem beszélgettünk annyit, az elmúlt három évben, de attól még a barátom – vetettem a szemére, mert úgy éreztem provokálni próbált.

-  Aha – motyogta, majd visszafordult a beteghez.

Mi bajod van Jongdae?