4.fejezet

   - Köszönöm, hogy velem voltál Sehun - mondta nekem, amikor már felébredt az orvosi szobába, most pedig megyünk vissza a szobánkba. Egymás mellett sétálunk a második emeleten, nem szóltunk egymáshoz, mióta elhagytuk az orvosi szobát, csupán az jár a fejemben, amit a doki mondott. Jongdae-nak nem kellene itt lennie. Ezt a két évet nem fogja túlélni. Annyira le van gyengülve az immunrendszere, hogy a szervezete, ezt a hajtást nem fogja tudni feldolgozni. Rengeteg stressznek lesz kitéve, amit lehet ő ki fog bírni lelkileg, de a teste nem. Még a doki sem tudta megmondani, hogy pontosan milyen betegsége volt Dae-nak, de valami azt súgta, hogy nem csak ennyi állt a háttérben. Lassan mentünk fel a lépcsőn, majd mentünk végig a folyosón, hogy bemehessünk a szobánkba, ahol a három fiú várt minket. Már nyúltam volna a kilincsért, hogy bemehessünk, amikor megragadta kezemet és megállított.
   - Sehun, kérlek, ne mond el nekik, hogy mi történt. Nem szeretném, ha aggódnának. Megteszed ezt nekem, ugye? - nézett rám nagy szemekkel, melyek könyörögtek, hogy ne mondjak semmit se a többieknek. Nem tudtam ellenállni azoknak a kölyök kutya szemeknek, meg nem akartam, hogy ezért rosszul érezze magát, így belementem.
   - Megígérem - sóhajtottam és egy kis mosolyt csalva az arcomra megsimogattam haját.
   - Köszönöm - ugrott a nyakamba egyből. - Nagyon köszönöm, Sehun. Hatalmas nagy szívességgel tartozom most neked - mászott le rólam. - Menjünk be - mosolygott rám, majd lenyomta a kilincset és már be is lépett a szobába. Lehajtott fejjel követtem őt, magam mögött behajtva az ajtót, hogy ne zavarjon bennünket senki sem. Amint a többiek felé fordultam, hirtelen valaki a nyakamba borult, miközben hallottam a feltörőben lévő zokogását.
   - Sehun - suttogta nevemet, a karja erősen fonódtak nyakam köré, a levegőt is kiszorítva belőlem. Értetlenül meredtem a személyre, aki ölelt, és lassan kitört belőle a zokogás, de talán azért, mert megkönnyebbült. - Nincsen semmi bajod ugye? - kérdezte halkan.
   - Nincsen semmi baj, Baekhyun - öleltem át derekát és lágyan simogatni kezdtem hátát, hogy megnyugtassam. - Mégis, mi történne velem az első öt percben? - mosolyogtam, ahogy belegondoltam, ő mennyire is aggódós típus.
   - Annyira megijedtem, amikor nem találtalak ott. Úgy féltem, hogy elveszítelek. A legjobb barátomat, a testvéremet, aki a másik felem. Ne tűnj el így többé! - szorult egyre jobban nyakamon karjai, ahogy teljesen hozzám simult, helyet sem adva a levegőnek.
   - Nem fogok. Ígérem - simogattam tovább, hogy megnyugtassam. Miközben haját simogattam, feltekintettem, hogy a többiekre nézzek. Mindenki Jongdae körül legyeskedett, Chanyeol kérdezgette, hogy mégis mi történt vele, Dae meg, mosolyogva válaszolt neki, mintha mi sem történt volna. Eunhyuk és Donghae is bent tartózkodott a szobában, és csendben figyelték az eseményeket. Láttam, ahogy Donghae odasúgott valamit a másiknak, majd ő rám nézett, végül csak vissza barátjára és bólintott egyet. Yifan az ágyon ülve nézte, ahogy két barátunk beszélgetést folytatott egymással, majd hirtelen rám kapta tekintetét, én pedig elfordítottam fejemet, hiszen nem akartam, hogy lássa, milyen hatással van rám, csupán az arca. Annyira nem értem magamat, hogy miért is sikerült így elcsavarnia a fejemet, de tartanom kell magamat az elvemhez, miszerint elkerülöm. Mert pontosan tudtam, hogy neki nem az olyan fiúcskák jöttek be, mint én, hanem a gyönyörű lányok, így eléggé kevés volt az esélyem nála.
   Miután sikeresen lenyugtattam Baekhyun-t, aki inkább azért volt ennyire érzékeny, mert még csak az első nap van, és eléggé messze van a vége ennek az egésznek. Félt, hogy egyedül marad, hogy nem fogja túlélni ezt, hiszen, nem csupán kiképzésről volt szó. A két tiszt, magunkra hagyott, mondták, hogy estefelé még lesz egy sziréna, ami azt fogja jelenteni, hogy a nagy terembe kell mennünk, hogy Park ezredes üdvözölje az újakat és meglássuk a neveinket a kivetítőn. Jobb ötlet hián, hogy mivel is üssem el az időt, a szirénáig, elfeküdtem az ágyamon, kezeimet a fejem alá tettem, lehunytam szemeimet és pihentem. Nem tudtuk, hogy mire is számítsunk, hogy vajon másnap mit is kell tennünk, így mind arra a következtetésre jutottunk, hogy kipihenjük magunkat, még a nehéz napok előtt, mert valami azt súgta, nem lesznek hosszúak az éjszakáink. Ahogy feküdtem az ágyon, érzékeltem, amint a többiek is követték példámat. Megéreztem, amint Jongdae a közelembe férkőzött, amint Baekie és Yeol, felmásztak az ágyra, Yifan pedig eddig is itt volt, így tudtam, hogy mindenki a helyén volt. Egy kisebbet sóhajtva, adtam ki minden feszültséget magamból és próbáltam pihenni, talán aludni egy keveset, mert az este semmit sem aludtam bátyám miatt. Lassan fordultam át a másik oldalamra és hagytam, hogy az álom a birtokába vegye elmémet.

   Annyira kényelmesen aludtam, a párna annyira puha és jó az illata, hogy képtelen vagyok elszakadni tőle. Álmomban, minden csodás volt, nem kellett besorozásra mennünk, végre szabadon élhettünk és nem kellett attól tartanunk, hogy miből élünk meg másnap. Mindenki mosolygott, ami talán a lehető legfontosabb volt az emberek életében, hogy a szeretteit biztonságban tudhassa. Láttam mindegyik kistestvéremet, amin ragyogó arccal rohangáltak a ház előtt, anyáék boldog mosolyát, mely megdobogtatta a szívemet. A bátyáimat, hogy boldogok azokkal az emberekkel, akiket nekik szánt az ég. Minseok-ot Yoora mellett, amint egymás kezét fogva csodálták a gyönyörű világot. Joonmyun hyung-ot Jongdae mellett, aki levakarhatatlan mosolyával ajándékozott meg minket, ezzel mosolyt fakasztva ajkunkra. Ott volt még Baekhyun, aki egyik barátunk mellett ült, kit csak akkor vett észre, amikor felnyitottuk a szemét, hiszen, egyikük sem olvasott a jelekből, hogy egymásnak szánta őket az ég. Végül pedig ott voltam én. Mellettem üresen állt a hely, várva, hogy a személy, akire a leginkább vágyok, talán sosem érkezik meg, míg meg nem elveszítettem szemem látását. Ijedten kaptam a szememhez, ami előtt kettő tenyér lakozott, amint a bőrfelülethez értem, rögtön tudtam, ki is volt az a személy, így hatalmas mosollyal az arcomon fordultam meg és tekintettem fel a személyre, aki nem volt más, mint...
   - Sehun - hallottam meg a hangot, melyre minden reggel ébredni akarok. Még mocorogtam egyet fekve, még inkább a párnámba temettem arcomat, hogy tovább álmodhassam ezt a gyönyörű álmot. - Sehun. Nyomod a hasamat - éreztem meg, amint valaki a hátamat kezdte el cirógatni, ezzel is segítve felkeltésemet. Lassan nyitottam fel szemeimet és számomra egy különös anyagot véltem felfedezni arcom előtt. Ez nem is egy párna. Laposakat pislogva fordítottam el fejemet és megpillantottam egy kedvesen mosolygó fiút, aki kuncogni kezdett álmos fejemen. - Nincs ellenemre, hogy rajtam alszol, de azért az ételt jobban szeretem a gyomromba tudni - kuncogott, miközben összeborzolta hajamat.
   - Mi? - ráztam meg kissé fejemet és felmértem a terepet, hogy mire is érthette. A feje egy vonalban volt az enyémmel, a fejem a hasa és a mellkasa között helyezkedett el, kezeimet erősen fontam köréje, miközben egyik lábammal is magamhoz láncoltam. Ez mind még elfogadható volt, hiszen volt, hogy így keltem fel egyszer Baekhyun mellett... Igen, Baekhyun mellett, de most koránt sem a bátyámat ölelgettem. Még, ha Jongdae lett volna, azzal sincsen semmi probléma, de hogy YIFAN-t ölelgettem így, az kiverte a biztosítékot. Egyből elhúzódtam tőle, közben rengetegszer elnézést kértem, és sikeresen a padlóval találkozott a fenekem, mert a nagy mozgolódás közepette lebucskáztam az ágyról. - Aú - nyekkentem egyet, ahogy próbáltam ülőhelyzetbe tornázni magamat. - A fenébe is már - simogattam derekamat, mert szerencsétlenségemnek köszönhetően, azt is szépen megütöttem.

   - Gyere - került hirtelen egy tenyér arcomba, én pedig kikerekedett szemekkel meredtem a "megmentőmre". Az a személy nyújtotta felém, tökéletes bőrrel fedett kezét, akit még az előbb párnának használtam. Még mindig az a csodálatos mosoly terült el az arcán, ami miatt képes volt a szívem, kiszakadni a helyéről. Miért teszi ezt velem állandóan? Rohadtul nem igazságos ez!

   Kissé vonakodva, de feléje nyújtottam jobbomat, hogy segítségével végre lábra állhassak, de amint összeérhetett volna tenyerünk, abban a pillanatban szólaltak meg a szirénák. Valami kurva hangosan visszhangoztak a folyosókon, a füleim csengtek tőlük, és már a fejem is fájt, pedig csak két másodperce kezdődött?! Egyből felpattantam a földről és vezettem szemeimet a falon lévő órára. Fél nyolc volt. Több mint öt órát aludtam? Yifan-t ennyire nem zavarta, hogy rajta fetrengtem?  Kissé aggódva pillantottam ágyon ülő barátomra, hogy ő is éppen azon gondolkodott-e, mint én. Amint tekintetünk találkozott, már nyitottam volna a számat, arra kérdésre, amit már kezdtem megfogalmazni magamban, de ezzel egy időben ugrott le magas barátunk az ágyról, ezzel megtörve a pillanatot. Tudtam jól, hogy ez nem a megfelelő pillanatra, így hátat fordítottam neki és Jongdae-t karon ragadva indultam az ajtó felé, hogy mindenkit kövessen. Amint lenyomtam a kilincset, mindenki mögöttem sorakozott és már indultunk is végi folyosón, amin a velünk egy idős fiatalok cikáztak, hiszen hirtelen érintette sokukat a sziréna. Valaki éppen egy törölközőt próbált meg a derekán tartani - biztosan a jóleső meleg víz alól rángatta ki a visító hang. Volt, aki a cipőjét aggatta a lábára - ilyenkor hálát adok az égnek, hogy cipőben fetrengtem az ágyon és nem kellett azzal bajlódnom, hogy bekössem a cipőt. Össze-visszamentek az emberek, a hozzájuk beosztott felügyelők pedig próbáltak rendet tartani, de valamiért nem ment nekik. Mi gyorsan átverekedtük magunkat a nagyobb tömegen, végig Jongdae csuklóját fogtam, hogy el ne tűnjön nekem. Csak az kéne még, hogy keresgéljem itt. Megígértem hyung-nak, hogy vigyázni fogok rá, és én be is fogom tartani, még akkor is, ha emiatt másképp fognak rám nézni az emberek, de nem tudják az okát, hogy miért is viselkedtem így vele.
   Miután kijutottunk az embertömegből, még többe futottunk, akik éppen a lépcsőn siettek lefelé és közöttük megpillantottam Donghae és Eunhyun tisztet is, kik egy mosollyal jutalmazták gyorsaságunkat. Vártam a megfelelő pillanatot, hogy mi is be tudjunk csatlakozni a lefelé szállingózó emberek közé, de annyian jöttek állandóan, hogy attól féltem, eltűnik Dae a közelemből. Csak figyeltem a felénk jövő férfiakat, kik már rutinosan haladtak lefelé, míg végül egy löketet meg nem éreztem hátulról, amint a tömeg felé tolt. Már éppen készültem leordítani azt a barmot, aki így elindított minket, még szerencse, hogy Dae tudta tartani a lépést. Hátrapillantottam és talán abban a percben, lepődtem meg a legeslegjobban, ahogy megláttam ki is volt az illető. Egyszerre lepődtem meg és lettem hihetetlenül dühös. Mégis mi a fenét keres ez itt? Éreztem, amint keze derekamon pihent, ott tolt egyenesen előre, és hálát adtam az égnek, hogy a mellettem lépdelő fiú, ebből nem vett észre semmit, és fogalma sem volt arról ki is ez a személy mögöttem. Az-az undorító féreg nem csupán, hogy hozzámért és taperolt, de még élvezte is, hogy ilyen helyzetben voltunk, mert nem nagyon tehettem ellene semmit sem a lépcsőn, sem pedig a folyosón, ami a nagy terembe vezetett. Körbetekintettem a teremben és láttam, amint a velünk besorozott fiúk egy része, már felsorakozott, ahol a melléjük kiosztott tisztekkel álltak, így szemeimmel Donghae-t kerestem, míg meg nem pillantottam. Arra felé kezdtem terelődni, de egy pillanatra megdermedtem, hiszen az a féreg még mindig mögöttem volt és most keze nem éppen a derekamon volt, így indulatosan fordultam vele szembe. Felforrt bennem a düh, mert pontosan tudtam mire is kellettem neki, de én korántsem akartam, hogy a kis játékszere lehessek. Mocskos, undorító, perverz állat, aki egy nála alacsonyabb rendűn akarta kiélni vágyait. Belőlem aztán nem kap.
   - Mielőtt még bármit tennél, drága Sehun-om - szólított meg, amint látta mennyi érzelem suhant át az arcomon. -  Ne felejtsd el, kivel is állsz szembe és, hogy mit mondtam még délelőtt - mondta a szemembe nézve, bennem meg felment a pumpa. Pontosan tudta, erre semmit sem mondhattam. - Kilenckor várlak a szobám előtt - ezzel egy lépést tett felém. - Nem ajánlom, hogy késsél, mert annak nem lesz jó vége - suttogta a fülembe, majd pedig egy kaján mosollyal ajkain hátrált, aztán eltűnt a tömegben, én pedig ott ragadtam Dae értettlen tekintetével és a többiek teljesen sokkolt arckifejezésével. Semmit sem hallottak a beszélgetésből, csupán azt látták, amint a Vezető kicsinyke fia nem éppen olyan helyzetet teremtett közöttünk, ami teljesen egyértelmű volt mindannyiuk számára.

   Dühösen meredtem utána, majd idegesen kifújva a levegőt húztam magam után Jongdae-t, hogy végre odaérhessünk a két tiszthez, hiszen alig pár másodpercünk maradt a szirénából. Átverekedtem magam a tömegen, éreztem magamon a többiek tekintetét, szinte lyukat fúrtak a hátamba, de ez nem éppen a megfelelő pillanata volt arra, hogy ezt megvitassuk. Megállva Donghae tiszt mellett engedtem el lassan a mellettem álló fiú csuklóját, aki abban a pillanatban, amint nem érintkezett bőrünk, belekapaszkodott karomba és úgy bújt hozzám. Fél szemmel lelestem rá és láttam, hogy teljesen értettlen tekintettel lesi arcomat, hátha kiolvassa belőle, hogy mi is történt az előbb. Csak mosolyogva borzoltam össze haját, hogy megnyugtassam és eltereljem gondolatait, de tudtam jól, hogy az elsők között lesz, aki megkérdezi mi is történt az előbb. Vállam fölött hátratekintettem és egyből Baekhyun aggódó arcával találtam szembe magamat. Ő talán többet látott és tudott, mint a kicsi Dae, de még ő sem volt tisztába azzal, hogy mit is akart tőlem az a borzalmas alak. Hátam mögé tettem szabad kezemet és összefontam két ujjamat, ezzel jelezve neki, hogy mindent rendben tartok. Régen is így jeleztem neki, ha éppen egy dolgozattal bajlódtam és ő segíteni akart, de a saját erőmből akartam megszerezni a tudásomat. Talán kicsi megkönnyebbült, talán nem, de már nem nézett úgy, mint az előbb. A többiekre rá se mertem nézni, így inkább előrefordultam és vártam, hogy végre elmondják miért is kellett idejönnünk, de amint Park ezredesre néztem és megpillantottam mellette egy személyt, azt kívántam, bárcsak láthatatlan lennék. Szemeit az enyéimbe mélyesztette, éreztem, hogy a lelkembe látott azokkal a szemekkel, szemeiből tökéletesen ki tudtam olvasni, hogy már nagyban azon gondolkodott, hogy mi is történjen az este. Hogy keveredtem bele ebbe az egészbe? Az izmaim megfeszültek, nehezen vettem a levegőt és úgy éreztem, mintha mindenki tudna mindent és ezért megvetnének. Rosszul voltam. Nagyon rosszul.
   Hirtelen egy tenyér simult a derekamra, ahogy óvatosan oldalamat kezdte egy simogatni, hogy ezzel megnyugtasson. Éreztem, amint a feszültséget felváltja a kellemes meleg érzés, melyet csak ő volt képes kiváltani belőlem. Elernyedtek izmaim és lassan fordítottam hátra a fejemet, hogy megköszönhessem neki tettét.
   - Mit mondott, amivel így felidegesített? - kérdezte suttogva. Megéreztem leheletét nyakamon, amitől kirázott a hideg.
   - Csak.. - sóhajtottam egyet. Nem mondhattam el neki, hogy talán éppen az járt a fejében, hogy meg akar fektetni, mert annak biztosan nem lesz jó vége, jelenetet pedig nem akartam rendezni. - Csak este megint el kell mennem hozzá - suttogtam, ahogy feléje fordítottam arcomat. Szemeim öntudatlanul kezdtek cikázni arcán, többször megállapodva ajkain. Istenem, miért nézem így?
   - Akkor ne menjél - suttogta, amint kissé maga felé is húzott. Miért mondja és teszi ezt?
   - Tudod jól, hogy nem tehetem meg Yifan - hajtottam le fejemet. - Ő, a Vezető fia. Akármennyire is utálom, engedelmeskednem kell neki, különben bánt titeket. Bele se merek gondolni, mit tenne, ha ellenszegülnék neki.
   - Honnan tudod, hogy bármit is tenne?
   - Onnan, hogy taszított már úgy neki a falnak, hogy mozdulni sem tudtam, pedig tudod, hogy engem nem könnyű lefogni - néztem bele szemébe. - Yifan, ő bármit megtehet. Bármit. Be kell kerülnöm a bizalmába, hogy aztán könnyebben mozoghassak itt és ha ehhez az kell, hogy naponta kétszer vele ott legyek, akkor megteszem. Nem engedem, hogy bántson bármelyikőtöket. Téged és Chanyeol-t nem féltelek annyira, de... - és itt kissé hátra pillantottam és láttam, amint bátyám az előbb említettel beszélgetett. - Baekhyun-t és Jongdae-t, meg akarom védeni. Megígértem hyung-nak, hogy Dae-t mindentől és mindenkitől megvédem, ha belepusztulok is. Baekhyun, őt meg azért mert a testvérem, aki mindent tud rólam. Nem engedhetem, hogy bármi bajuk essen - suttogtam el neki a végét, mintha a világ legnagyobb titkát osztottam volna meg vele. Keze még mindig derekamon volt, ez egyfajta megnyugvást nyújtott, miközben beszéltem és jól esett a közelsége is, pedig tudtam jól, hogy ő korántsem érzett úgy irántam, mint én ő iránta.
   - Ugye tudod, hogy nem vagy egyedül? Mi melletted állunk és mindenben támogatunk. Nem akarjuk.. nem akarom, hogy bármi bajod essen - szorította meg kissé derekamat és még szerencse, hogy nem néztem rá, mert ha látna az arcomat, biztos lennék abba, hogy olyan fejet vághatok, mint aki éppen most hallotta, hogy megnyerte a világ legnagyobb jutalmát. Mit mondott az előbb? Nem akarja, hogy... bajom essen? Ő, aggódik értem? Már készültem arra, hogy feléje fordítsam a fejemet és megkérdezzem, mégis hogy értette ezt, de abban a pillanatban lépett el tőlem, halkultak el a szirénák, amit Park ezredes hangja váltott fel.

   - Üdvözlök mindenkit - kezdett bele a beszédébe, de annyira nem bírtam rá figyelni, mert még mindig az előző beszélgetés sokkja alatt voltam. Yifan, azt mondta, hogy nem akarja, hogy bajom essen. Annyira szokatlanok voltak tőle az ilyen mondatok, hogy egyáltalán nem tudtam, miként is kéne reagálnom rá. Amióta csak megkezdődött ez a besorozás, annyi minden változott, hogy már azt sem tudom, hogy tényleg megtörténik velem ez vagy csupán álmodom az egészet. Teljesen megváltozott az életem, pedig csak két nap telt el, de mégis olyan, mintha már a második évem lenne. Park ezredes csak beszélt és beszélt, többször végigtekintve rajtunk, én pedig úgy tettem, mint aki lelkesen figyeli minden szavát, de ez természetesen nem volt igaz. Korántsem tudtam miről is beszélt az idősebb, csak szája mozgását figyeltem, de a gondolataim még mindig ott cikáztak, amit Yifan mondott és, hogy mi milyen helyzetben is voltunk, ami még inkább összezavart. Érezne irántam valamit? Vagy csak kihasználja a helyzetet? Nem, az nem lehet. Nem olyannak ismerem, aki csak játszadozik az emberekkel. Fogalmam sincs mit is higgyek, teljesen összezavarnak itt, mindenki mást mond és tesz, azt sem tudom már ki is vagyok.
   A következő pillanatban egy hirtelen jött lövés hangját halljuk meg, én pedig éreztem, amint valami iszonyatos nagy fájdalom nyílalt a karomba. Rögtön odakaptam a kezemet, ezzel kissé arrébb tolva Jongdae-t, aki teljesen rémülten tekintett rám. A körülöttem állók egy emberként mozdultak meg, miközben én a földre rogytam, miközben a fájdalmat próbáltam elnyomni. Mégis ki a fasz volt ez?
   - Remélem ez elég nagy tanulság lesz mindenki számára - hallottam meg hangját és arra fordítottam a fejemet, ahol néhány perce láttam. Most is ott volt, csupán lépéssel előrébb, egy pisztollyal a kezében, amit egyenesen rám szegezett. Mégis mi folyik itt? - Mutathatjátok azt, hogy figyeltek, de korántsem vagytok itt teljesen. Park ezredes kileheli a lelkét azért, hogy kiképezzen titeket, de ti még arra sem méltatjátok, hogy figyeltek rá. Nincsen szükségünk olyan emberekre, akik nem képesek félretenni a szerelmi életüket, esetlegesen egy viszonzatlan szerelmet. Itt kell lennetek testben és fejben is - mondta egyenesen a szemembe nézve, miközben én a pisztoly csövével néztem farkasszemet. Ha kell megölhet, egyáltalán nem fogom utálni érte. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt, a karomon már folydogált a vérem és hullott le a földre. Éreztem, hogy Baekhyun ugrana oda hozzám, hogy segítsen, ahogy a többiek is, de valami, vagyis valaki megállította őket. Jongin, néha rájuk nézett ezzel utasítva őket, hogy maradjanak ott ahol vannak. - Donghae tiszt. Vegye ki most a golyót, majd lássák el, de ezt itt most mindenki szeme láttára, hogy tanuljanak az egyik társuk hibájából - adta ki az utasítást, miközben leeresztette a fegyvert és eltette. - További szép estét mindenkinek - a szemembe vájta tekintetét, majd elhagyta a termet, mint aki jól végezte dolgát. Éreztem, hogy Donghae odalépett hozzám és lábra állított.
   - Eunhyun, fogd le! - utasította, bennem pedig ekkor tudatosult mi is történik. Eunhyun, lefogta, mindkét karomat, így a fájdalom még jobban belém hasított és összeszorított fogakkal próbáltam nem hangot adni kínomnak. Megkereste, hol is hatolt belém a golyó, majd a pólómat eltávolítva arról a részről, a felesleges anyaggal kissé megtisztította a területet, hogy lássa is mit tesz.
   - Hagyd. Ott. Azt. A. Nyamvadt. Golyót - sziszegtem a fogaimat összeszorítva. - Ha neki az kell, hogy szenvedjek, akkor hagyd ott - néztem a tiszt szemébe.
   - Megvagy őrülve?! - ordított bele a képembe. - Ha benned hagyom, véged van! - vágott képen a valóság és abban a pillanatban éreztem meg, amin ujjai a húsomba mélyednek, keresve azt a kibaszott lövedéket. A hirtelen jött fájdalomtól, majdnem felordítottam, de még idejében zártam össze fogaimat és szorítottam össze szemeimet, hogy ezzel nyugtassam magamat.
   - Hogy menne a picsába! - sziszegtem, miközben mér Donghae tiszt megtalálta a golyót, de eléggé nehezen tudta kiszedni belőlem. Éreztem magamon a többiek aggódó tekintetét, valaki sajnálkozva, esetleg együtt érzően tekintett rám, de volt, aki lenézett, mert felsőbbrendűnek érezte magát. Ódákat zengtem azért, hogy nem a vállamba fúródott az a fránya golyó, hanem csak a felkaromba, mert akkor lehet képtelen lennék a mozgásra. És még ma el kell mennem hozzá. Hogy én mit fogok kapni ezért! Teltek a percek, a fájdalom egyáltalán nem akart elmúlni, fél szemmel láttam, hogy már Park ezredes is ott tartózkodott mellettem, segített Eunhyun-nak lefogni, hiszen végig vergődtem a fájdalomtól, ami egyre jobban erősödött. Csupán hangot nem adtam tettüknek, de baromira fájt, még életemben nem éreztem így magam. Vertek már meg, tört el a karom, de egyik sem volt még ennyire fájdalmas.

   A fájdalom kezdett csillapodni, teljesen levert a víz, kapkodtam a levegőt, ahogy éreztem Donghae kiveszi belőlem a golyót, majd jó messzire elhajítja, hogy most kezdődjön az igazi feladat. Nem is tudom mikor jött is a doki, de már ott állt mellettem, engem pedig a földre fektettek, hogy ne vergődjek annyira. Baekhyun arcát is megleltem a közelben, a fejem mellett térdelt és beszélt hozzám, de egyáltalán nem hallottam, amit mondott, csak a fájdalom járt a tudatomban, de az, hogy ott volt kissé megnyugtatott. Simogatta az arcomat, mint régen, ha valami bajom volt, és ez segített, hogy elfelejtsem, miért is történt mindez. Hirtelen nyílalt belém a fájdalomcsillapító a nyílt sebembe, aminek következtében felordítottam, eddig bírtam visszafogni magamat. Amint a hang kijött a torkomon, egyből be is fogtam a számat, hogy ne lásson senki se ilyen szánalmas alaknak. Donghae a sérült karomat fogta le, míg Eunhyun a lábaimat, Park ezredes pedig a másik karomat és kissé a mellkasomat is, hogy ne ficánkoljak, miközben a doki próbál összevarrni. Az a fájdalomcsillapító, semmit sem segített. Végigéreztem, ahogy a tű és a cérna a bőrömbe mélyed. Borzalmas és undorító volt.
   Amikor a doki egy réteg gézt is tett rá, hogy elfedje a területet, mindenki elengedett, majd segítettek talpra állítani. Kissé megtántorogtam, amikor a lábamat a talajon éreztem és senki sem tartott, de egyből két erős kart éreztem meg derekamon, amint megtartott. Kábultan tekintettem fel, a személyre, aki ilyen erős volt, és elkerekedett a szemem, mikor nem Yifan-t pillantottam meg magam mellett. Baekhyun volt az, aki erősen tartott és lett a támaszom. Nem is tudtam, hogy ennyire erős. Egy erőtlen mosolyt küldtem felé és egyik karomat átvetve nyakán, segített megtalálni az egyensúlyomat.
   - Hány óra van? - ez volt az első kérdésem egyből.
   - Fél kilenc - válaszolta valaki, az arcom pedig eltorzult.
   - Menjünk - mondtam bátyámnak.
   - De..
   - Menjünk Baekhyun! - csattantam fel, ahogy ismét a karomba nyílalt a fájdalom. - Csak menjünk végre.. - suttogtam neki, mert úgy éreztem megfulladok a rengeteg kíváncsi és lenéző tekintettől.
   - Jó.. - motyogta, majd erősen tartva indultunk meg a folyosó felé, ami a lépcsőkhöz vezettek. Mivel egymás mellett nem nagyon fértünk el, így egyedül kellett felküzdenem magamat a harmadik emeletre, de végig éreztem, hogy ha elesek vagy valami bajom lesz, Baekhyun lesz az első, akinek karjait megérzem. Lassan, de feljutottam a második emeletre, ott kissé megpihentem, mert már nem nagyon volt erőm.
   - Innen egyedül megyek - mondtam, amikor már háromnegyed kilenc volt, mi pedig a harmadikon álltunk a lépcsőnél. Négy értetlen tekintetet éreztem magamon.
   - Hogy mi? - csattant fel Chanyeol.
   - Újra fel kell mennem hozzá - sóhajtottam, ahogy kapaszkodtam a korlátba. - Bármit is mondotok, nem fogok hallgatni rátok. Nem tudtok lebeszélni. Fel kell mennem hozzá - fordultam a lépcső felé és megtettem az első fokot. - Yifan, mond el nekik, amit neked mondtam a nagy teremben - néztem rá, majd meg sem várva a választ indultam tovább, nehogy elkéssek, mert nem akartam még egy golyót a karomba. Nagy nehezen, feljutottam az emeletre és a fal mentén, néha megkapaszkodva valamibe értem el, ahhoz a bizonyos ajtóhoz. Feltekintettem az egyik ajtó fölötti órára, majd amikor az megütötte a kilencet kopogtattam.

   - Gyere! - hangzott a válasz bentről, így lassan, de benyitottam végül. Magam mögött bezárva az ajtót és nekitámaszkodva, mert még mindig nem voltam a lábaim uralma alatt. Vártam, hogy mondjon vagy tegyen valamit, és ne csak egy önelégült vigyorral üljön az asztalánál, miközben azt nézte mennyire is szenvedtem. Most úgy beverném a képét, ha nem fájna rohadtul a karom. Hatalmas nagy mázlija van. - Mi a baj Sehun? Fáj a karod? - biggyesztette le ajkait, mintha sajnálna, pedig rohadtul élvezte a szenvedésemet, mert tudta, hogy ezt ő tett velem.
   - Semmiség. Alig érzem - rántottam meg vállamat, majd elindultam feléje és leültem abba a fotelba, amibe délelőtt is. Sokkal jobb ülni, mint állni. Lábaimat kinyújtottam, majd vártam, hogy nekikezdjen a mondandójának. - Ezt komolyan szükséges volt? - vontam fel szemöldökömet és a sérülésemre biccentettem. Rohadtul nem értettem ezt az embert. Beteg volt.
   - Nem feltétlenül - mosolygott és felállt, majd megkerülve az asztalt megállt velem szembe tisztes távolságba. - Nem állt szándékomban bántani téged, de mikor láttam, hogy valaki úgy ért hozzád, ahogy nekem kéne, akkor kissé feszegetted a határaimat, majd láttam, hogy rajta gondolkodtál, így meg kellett leckéztetnem téged.
   - És ezért lőttél rám? Simán elég lett volna, ha leszopatod magadat velem, minthogy ilyenre vetemedjél! - üvöltöttem rá. - Te, teljesen megvagy húzatva?! Mit tettél volna, ha mondjuk nem a karomat, hanem a mellkasomat találod el? Mi lett volna, ha megölsz? - néztem rá teljesen felháborodva.
   - Az nem történt volna meg - lépett egyet felém.
   - Mert?
   - Mert még sosem vétettem célt - került teljesen elém, megtámaszkodva a fotel karfáján, belehajolva arcomba. - Ha azt akartam volna, hogy ott vérezzél el nekem, akkor itt találtalak volna el - nyomta ujját a szívemre. - De én itt találtalak el - nyomta meg kissé a sebemet, mire felszisszentem. - Úgy tűnik, ügyes voltam - mosolygott továbbra is.
   - Őrült vagy! - köptem a szavakat a képébe.
   - Az vagyok, de engem így kell elfogadni. Ahogy én is elfogadom, hogy semmilyen érzelmet nem táplálsz irántam, csupán az egyik barátod iránt. De nekem így kellesz - simított végig arcélemet, majd nyakam vonalán. - Nem is tudod, mekkora benyomást keltettél, mikor kiálltál a bátyád mellett, és közölted a Tanáccsal, hogy te akkor is jönni fogsz. Már akkor láttam, hogy neked itt van a helyed, mellettem - hajolt egyre közelebb, keze pedig mellkasomon csúszott egyre lejjebb. - Neked, mellettem van a helyed, drága Sehun - suttogta az utolsó szavakat, keze megállapodott ágyékomon, erősen markolt rám és ezzel egy időben mart ajkaimra, így a csókba nyögtem bele. Egyik kezével lefogta az ép kezemet, lábával a fotel oldalához nyomta a sérültet, miközben azzal a kezével mellyel rám markolt, már nadrágommal kezdett bíbelődni, hogy minél előbb megszabadítson tőle.

   Megmozdulni nem tudtam. Egyszerre lepődtem meg és háborodtam fel. Nem számítottam arra, hogy meg fog csókolni, és hogy ilyen vallomásban lesz részem, közben pedig undorodtam tőle, hogy így ért hozzám. Utáltam, amiért ilyen könnyen olvasott bennem. Próbáltam kiszabadulni fogságából, de a fájós karom miatt, még gyengébb voltam, így nem tudtam ellökni. Egy pillanat alatt vált el tőlem, majd tűnt el ölemből, de egy másodperccel később éles fájdalom hasított belém. Mindkét karomat hátrafeszítette és összekötözte valamivel, aminek következtében, a sebemen lévő géz lejött és a varratok megfeszültek rajta. Felállított, majd arrébb lökte a fotelt és az ágy felé kezdett lökdösni, amit eddig nem is vettem észre. Egy laza mozdulattal lökött a bútorra, majd mászott felém és újra uralma alá vette ajkaimat. Próbáltam szabadulni tőle, ahogy csak tudtam rúgni próbáltam, de rányomta minkét lábát combomra, ráhelyezve teljes testsúlyát, így le nem tudtam lökni magamról. Akaratos volt és vad, egyáltalán nem olyan, amit akartam volna. Ráadásul, nem nagyon volt időm sem pedig kedvem valakivel ilyen helyzetbe kerülni, így ő volt az első, aki elvette ajkaim szüzességét, amit másnak szántam. Hogy rohadnál meg Jongin! Egy ötlet erejéből, haraptam rá ajkaira, ezzel pedig elérve, hogy elszakadjon tőlem. Az ajkaira helyezte ujjait és a harapás helyét kezdték vizsgálni.
   - Oh, szóval durván játszunk? - vonta fel szemöldökeit kihívóan. - Akkor én is ugyanolyan durva leszek, mint te az előbb - mosolygott rám gonoszul, és ahogy újra megcsókolt, azzal egy időben, szabadította meg ágyékomat a ruháktól és fogott rá férfiasságomra. Egyből a csókba nyögtem, hiszen senki sem ért még így hozzám. Vergődtem alatta, próbáltam szabadulni, de sehogy sem ment. Ajkai eltűntek rólam, de mielőtt fellélegezhettem volna, hirtelen felültetett, ő pedig már térdelt is előttem. Csak hatalmas szemekkel meredtem előre, majd még mindig a lábaimra nyomva súlyát, húzta le nadrágját és alsóját. - Szopj! - utasított, én pedig csak meredtem még mindig előre.
   - Hogy kapnád be.. - szitkozódtam.
   - Majd fogom, de előtte te! - mondta és megragadva tarkómnál, húzott előrébb. - Vedd a szádba! Ne nekem kelljen kinyitnom a szádat, mert az neked fog fájni! - nézett a szemembe, majd onnan a sebemre, és egyből tudtam mire is gondolt. Egyszer meg fogom ölni ezt a pasit! Már szóra nyitnám a számat, hogy visszavágjak neki, de ezt kihasználva tolta számba péniszét, amitől öklendezni kezdtem. Rosszul voltam, felfordult tőle a gyomrom. - Szopj! Különben nem lesz jó vége! - nézett le rám kaján vigyorral az arcán, mikor kissé kihúzta péniszét számból, majd visszatolta tövig. A szememet összeszorítva próbáltam visszatartani gyomrom tartalmát, és nem gondolni arra, mi is történik most.
   Folyamatosan tolta számba férfiasságát, én meg csak tűrtem, hogy most éppen leszopok egy embert, akit ki nem állhattam. Próbáltam arra gondolni, hogy nem ő van itt, de ahogy hangokat adott ki, nem nagyon segített.
   - Sehunnnn - nyögte a nevemet, ami szó szerint megállította bennem az életet. Teljesen ledöbbentett, hogy ez örömet okozott egy olyan valakinek, mint neki. A hajamat markolva, diktált egyre gyorsabb ütemet, éreztem, ahogy számban egyre inkább megmerevedett és mikor úgy érezte, hogy kellően felizgattam, kihúzta számból tagját. Egy laza mozdulattal, lökött hanyatt, majd fordította a hasamra és hatolt belém egy szempillantás alatt. Éreztem, ahogy a végbélnyílásom szétszakad, a testemet ugyanakkora fájdalom járta át, mint, amikor a lövedék volt bennem, ami még most is fájt, így kétszer akkora kínt éltem át. Egy hatalmas üvöltés távozott belőlem, a szemeimet erősen csuktam össze, ahogy a fogaimat is összezártam, hogy ne halljon. A kezeim, melyeket hátrakötött ökölbe szorultak, éreztem, hogy a bal karom egyre jobban sajog, megfeszülnek az izmaim, majd azt, ahogy a varratok elszakadnak és lassan elkezd kibugyogni a vérem. Ő semmivel sem törődve, mozgott bennem, ő élvezte, hogy szenvedtem, hogy akár meg is halhatnék, de egyáltalán foglalkozott az én jólétemmel, csak a sajátjával. Folyamatosan mozgott, egyre gyorsabban és gyorsabban, ajkaival hátamat és nyakamat szívogatta, hatalmas foltokat hagyva maga után.
   A fasz sem tudja mennyi idő telt el, csak halkan tűrtem, amit tett velem, csupán annyit éreztem, hogy valami anyag szivárgott bele a testembe, miközben a nevemet nyögte. Hirtelen húzódott ki belőlem, ezzel hatalmas fájdalmat okozva, de nem foglalkozott velem. Erőtlenül terültem el az ágyán a saját véremben és az ő váladékában fetrengve. Eloldozta kezeimet, majd magát rendbe szedve ült vissza az asztalához és folytatta munkáját.
    - Ha felöltöztél, elmehetsz - mondta, rám se nézve, csak a papírokra meredt. Nehezen ültem fel, mindenen fájt, a karomat egyáltalán nem éreztem. Mocskos voltam, minden értelemben. Hatalmas kínok között tápászkodtam fel, majd húztam magamra nadrágomat, és nehezen, de lábra álltam.
   Elvonszoltam magamat az ajtóig, majd erőtlenül, de lenyomtam a kilincset és elhagytam azt a helyet. A falnak támaszkodva indultam meg a lépcső felé, a korlátot úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta, majd amint a saját szintünkre érkeztem, egyre nehezebbé vált a járás. Szerencsémre, senki sem tartózkodott a folyosón, így nem kellett magyarázkodnom, miért is néztem ki így. Lassan, a falnak támasztva épp vállamat, lépdeltem egyenesen előre, visszatartva a feltörő sírógörcsömet. A karomban és nyílásomban, hasított a fájdalom állandóan, már magamon is meglepődtem, meddig is bírom ki. A szobánk elé érve, kezemet ráhelyeztem a kilincsre, ami úgy remegett, mintha valami halálos bűnt követett volna el az előbb.
   Végül, csak lenyomtam a kilincset, de hogy miként jutottam el az ágyig. Örök rejtély marad számomra. Csupán a hangjukat hallottam, nem láttam őket. Baekhyun, egyből mellettem termett és, amint megéreztem karjait magamon, engedtem, hogy minden előtörjön belőlem. Könnyek szántották végig arcomat, a kínt magamba fojtva borultam karjaiba és szorítottam görcsösen, miközben lábaim feladták végleg a szolgálatot.
   Miért pont engem?